Pest Megyei Hirlap, 1958. július (2. évfolyam, 153-179. szám)

1958-07-20 / 170. szám

1958. JÜLIUS 20. VASÁRNAP \fCit'lai) 5 KULTURÁLIS VILÁGHÍRADÓ ILDEBRANDO PIZZETTI operát irt T. S. Eliot „Gyil­kosság a dómban” című drá­májából. Az új dalművet a milánói Scala mutatta be szép sikerrel. Ez Pizzetti tizenkette­dik operája. „ESTI VILLÁMFÉNY” a cí­me Valentin Béniik szlovák műfordító antológiájának, amelyben Ady Endre, Babits Mihály, Juhász Gyula, Koszto­lányi Dezső, Tóth Árpád, Jó­zsef Attila és Illyés Gyula több mint kétszáz versét ültette át konzseniális művészettel. A közel ötszáz oldalas kötet a huszadik század magyar költőinek talán legsikerül­tebb tolmácsolása. JUJERO UESZUGI neves japán történész nemrégen elő­adást tartott a prágai Károly Egyetemen hazája újkori tör­ténelméről és a távol-keleti munkásmozgalomról. GUDRUN JACOBSSON sze­mélyében tizenegy éves gyer­mekköltőt fedeztek fel Svéd­országban. „A kedves kis szó” című első kötetének üdehan­gú, tehetséges strófái megér­demelt sikert arattak. A PÁRIZSI RÁDIÓ többször közvetítette a magyar szárma­zású Christine Arnóthy „Tizen. ötéves vagyok és nem akarok meghalni" című ostromnapló­jának rádióváltozatát Henry Soubeyran átdolgozásában. Arnóthy könyve 1954-ben meg­nyerte a Vérité-díjat. LONDON SZÍNHÁZI évad­jának legnagyobb sikere Aris­tophanes „Lysistratá’‘-ja Dud­ley Fitts új átdolgozásában. A Royal Court Theatre lendüle­tes előadását Minos Volanakis, a darab athéni rendezője állí­totta be. A címszereplő Joan Greenwood kiváló alakítása is jelentősen hozzájárul a rendkívüli sikerhez. NEMZETKÖZI HUGO WOLF Társaságot alapítottak Bécsben. Célja a komponista műveinek kritikai kiadása és Wolf ritkán játszott szerzemé­nyei előadásának támogatása. BŐD LÁSZLÓ fiatal magyar festőművész helsinki kiállítá­sáról elismerő kritikát írt a i „Kansan XJntiser” című finn j újság. A lap közli a sikeres ! művész arcképét és több fest­ményének reprodukcióját. MHitiiiiiiitiiiiiiiiiitiiitiiiiiiiini Kínai bölcsesség Közmondások Amikor eszel a föld termékeiből, gondolj arra, aki megdolgo­zott értük. Elveszett arany pótolható, elveszett idő soha. Ami az éhesnek az eledel, az a tudatlannak a tanulás. A király tévedését mindig népe szenvedi meg. Egy kézzel nem lehet tapsolni. Tűz nem csomagolható papírba. A nevetés öröme pénzért meg nem vásárolható. Nem a házak, hanem az emberek teszik a várost. Minden lakomának egyszer vége szakad. Az a nép, amely nem hisz önmagában, elpusztul. Az ember nem él száz évig, de ezer év gondját viseli. Vércse nem él vércsehússal! Az asszony pletykázó nyelve az a küszöb, amelyen át szeren­csétlenség lép a házba. Az elégedetlen ember olyan, mint a kígyó, amely elefántot akar felfalni. Tűzgyújtáshoz nem elég a tűzrevaló. A tudás olyan kincs, amely tulajdonosát mindenüvé elkíséri. Jó szónoknál csak a jó hallgató ér többet. A. takarékosság függetlenné teszi az embert. Becsüld a régit, de ismerd meg az újat. Rablók tolvajoknak esnek áldozatul. Egyetlen barátságos szó jobban melegít, mint három télre való tüzelő. Bölcs méh nem száll hullott szirmokra. A fülbe súgott szó ezer mérföldre is elhallik. jEgyetlen emberi élet megmentése nagyobb tett, mint egy hét­emeletes palota építése. EGY MAGYAR ÍRÓ HALÁLÁRA z egyik zürichi klinikán alig 53 éves korában meghalt Marton Jenő, az itt­hon kevéssé ismert magyar író, aki műveivel megbecsü­lést és elismerést szerzett iro­dalmunknak külföldön. Marton cirkuszcsaládból származott és fiatalon került ki Svájcba. Fivérei ma is jár­ják a világot, mint a híres Caroly-lovascsoport tagjai. Az író már gyermekkorában ta­lálkozott a színházzal, öt vá­lasztották ki Teli Vilmos fiá­nak, Walternek szerepére és ettől kezdve sokat játszott. Így ismerkedett meg korának színpadi kiválóságaival, Mois- sival, Bassermannal és má­sokkal. Élményeit „Egy szín­házi fiú feljegyzései” címmel adta ki. Iskolaévei után nem akart visszatérni a porondra, mire apja az arrburgi nevelő- intézetbe küldte szakmát ta­nulni. Ezeket az éveket „A he­tes cella újból szabad” című könyvében örökítette meg. Szabó lett, de a varrás nem felelt meg vérmérsékletének. Színészkedett, hírveréssel fog­lalkozott és Írogatott. Legiro­dalmibb műve a „Gunária, a birodalom” című regénye, amelyben komoly, beható ta­nulmányok alapján egy han­gyatörzs életét ábrázolja. Egy másik könyve, a „Jürg Pad- run” megnyerte a Gutenberg Könyvcéh pályázatának első díját. Ez a műve a graubün- deni hegyihkók népszokásai­nak és életmódjának kitűnő ismeretével tűnt ki. De ifjú­sági könyvei is igen népsze­rűek voltak, különösen a „Jimmy, Jonny és Jacky, a cirkuszfiúk”. Marton Jenő életét nagyon megnehezítette lényének ket­tőssége. A cirkuszkocsiból ma­gával hozott vándorlási láz küzdött benne a letelepedés vágyával. Most megtalálta örök nyugalmát. A svájci sajtó meleghangú nekrológokban búcsúzott a kedvelt, népszerű Írótól. Boldog Balázs Betsy Blair játssza a nálunk is bemutatásra kerülő Főutca című francia—spanyol film női főszerepét mH!imiiiuiMiiimiuiiiiniiiHiiiituiHiiiiimHiiii!uiiiiiifHMimnnm>ninmiiilí!i!fifnNtiiiftii(iiimmiiimiiifiiii!iinuiffii!WHi!H^^ is mászom, ha nem tudok fel­állni már. De hogyan is állhat■* nék meg? — gondoltam. Hi­szen ez az őrült gyerek képes hajnalig is keresni ebben a po­koli fehér ködben, képes kéz- zel végigtapogatni az utat, be-> kiáltani minden bokor mögé. végigkutatni minden sziklát. Sőt, végül még ő vár majd se­gítséget tőlem, mert tudja. hogy én utána jövök. — Hahó! Hahó! — kiáltom és a hangom szinte vakmerő­én, kihívóan cseng. — Hahó! Hahó! — feleli a sötétség, félig síró, félig neve­tő, magas hangon. Ha csak egyetlenegy lámpa­világot is megláttam volna va­lahol a távolban, természete­sen mindjárt megálltam vol­na. Közel a fény — közel van­nak az emberek és a kislány maga is elvergődik hozzájuk. De nem volt fény sehol. Még a csillagok is eltűntek. Eltűnt minden, amiből sejthettem volna, hol vagyok. De a kör­nyéknek ez az üressége egy cseppet sem riasztott volna, ha folyton-folyvást — talán elől, talán oldalt — fel nem hangzik ez a rémítően magá­nyos, kétségbeesett, de mégis konok kiáltás: ■— Hahó! Hahó! Vakon mentem utána, ez meg mindig elsiklott előlem, mindjárt szétfoszlott a köd­ben. i— Hát várj meg már, hahói — kiáltottam és ernyedtségem­ben széttártam a karom. — Hahó-ó-ó! Hahó-ó-ó! — hangzott a válasz. Hajnalban felvett egy sza­natórium jégszállító teher­autója — immár a hágó eresz- kedőjén. Sokáig nem tudtam megmagyarázni a vezetőnek, hogyan és miért kerültem éj­nek évadján a hegytetőre. Bármilyen furcsa volt is a helyzetem, mégis tudtam mon­dani egyet-mást a kislányról: ha utolérjük, feltétlenül fel !kell venni. — Ugyan mit vesződöl az­zal a lánnyal ilyen helyzet­ben! — mondta fejcsóválva a vezető. Az autó lefelé rohant, a ka­nyarulatoknál oldalt dőlt, és a jég megmozdult, surrogott alattam. A szívem lassanként visszazökkent a helyére, nehe­zebb lett a levegő is, és fárasz­totta a tüdőt. Le-lecsukódott a szemem. A fejem szédült a tűlevelek illatától. Egy faluhoz értünk. A vá­ros sem volt már messze. Utunk és a müút találkozásá­nál autókra várakozó emberek csoportja állt. A vezető kikiál­tott a fülkéből: — Hé, akadémikust... Vége a vásárnak, szállj le! Óvatosan odakecmerégtem a kocsi széléhez. A hátam mö­gött hirtelen egy sírás, vékony hang szólalt meg. Hátrapillan­tottam. Hát az a kis nyava­lyás ott áll a vezető mellett és mind a két kezével hado­nászva, teli torokból azt kia­bálja: — Nem láttak egy öreg em­bert? Olyan igénytelen kül­sejű, szemüveges, izgága em­ber ... Nem? Jaj, de kelle­metlen! ... Most mit csinál­jak? A vezető felém intett. — Hát csak egy öreg akadt utunkba. Nem ezt keresed? — De igen, igen... Ö az! = Es még a bal hátsó autó­kdrekén álltam, amikor át- nyalábolták a lábamat és gyor­san lerángattak az útra. — Idehallgasson! Hát sza­bad ilyen tempót diktálni? — kiáltotta és közelebb tolta hoz­zám sárpettyes, megványadt, dühös arcát. — Futóverseny ez, vagy mi, mondja kérem! Ro­han, rohan ... azt hinné az ember, Európa-bajnok!... — Ki rohan? — kérdeztem csupán az ajkammal, és le­ültem a köves útszélen. — Ki rohan ? — Egész úton loholtam ma­ga után — pergett a lány nyel­ve; hátracsapta homlokába csúszó fürtjeit és az úton álló emberekhez fordult, akik úgy látszik, már tájékozódtak a történtekről. — Hiába hahó­zok, maga mindip csak elől szalad ... Még elpusztul itt — gondoltam, csak úgy bolond­jába... Mert maga már nem fiatal ember... és rámbízta magát. — Én? Rábíztam magam? Magára? — kérdeztem alig hallhatóan. — Hát kicsoda Nem is én! — válaszolta felháborodva a lány, egy határozott kézmoz­dulattal félbeszakított és így folytatta: — Persze, végül aztán engem is elöntött a mé­reg... Még csak az kéne! — gondoltam. — Előre, Komszo- mol! Én is nyakamba szedtem a lábam!... — Hát nem tudja, hogy egész idő alatt maga után fu­tottam? Százszor is szerettem volna megállni, leülni az út­szélen és várni valamilyen autót... — És én? És én? — kiabál­ta a lány, és könny buggyant ki a szeméből. Semmiben sem akart mö-l göttem maradni, sem lelki jó-1 Ságban, sem gondoskodásban, | sőt még gyöngeségben sem. 1 —Azt hiszi, én nem kínlód- \ tam eleget?... De — gondol-% tam —, ha maga további megy, akkor én hogy marad-1 hatnék le, ez nem volna elv-1 társias dolog... És miért nem | kiabált, hogy álljak meg? — De hiszen kiabáltam. Ügyi látszik, nem hallotta. — Én is >'kiabáltam, maga se | hallotta.. i összekulcsolta a kezét ésl megrázta az orrom előtt. — Végül mégis jól ütött ki. | — Persze, hogy jól. Hál’Is-1 fennek, élünk. — Igen derék dolog volt! — | mondta és elszaladt. Egy negyedóra múlva be-i értem a kisváros egyik ufcó-| jóba — olyan meleg volt, | mintha befűtöttek volna az § éjjel. „Szép éjszaka volt” — gon- | doltam mosolyogva és eszem-1 bejutott, milyen erő rejlett a | kislány félelemtől remegő vé- | kony hangjában. De kiderült, hogy az én re- | kedt és gyenge városi han- \ gomban, amelynek bágyadt- | sága miatt mindig szégyen- | keztem, szintén erő, mások | akaratát mozgató erő rejlett. 1 Az a fő, hogy előre haladjon | az ember és maga után hívjon | másokat. Ha gyenge is a hangod, ha | remeg is a fáradtságtól, meg | a túlságos erőfeszítéstől, csak | menj, kérlelhetetlenül haladj | előre és hívjad az embereket: \ — Hahó! És meghallod a választ: \ — Megyek! Nazim Hikmet: Hogy a felhők ne gyilkolják az embert Én vagyok, én, ki ajtódon kopogtat, És minden ajtó előtt én vagyok csak, Ne félj tőlem, bár észre sem veszel: Hogy is láthatnál meg egy !kis halottat? Tíz évvel ezelőtt is erre jártam, Amikor meghaltam Hirosimában, Hétéves voltam, szegény kisleány, S a gyerekek nem nőnek a halálban. Először hosszú hajam gyűlt ki lángra, Égett szemem is, kezem is utána; Mi lett testemből? maroknyi hamu A felhős ég szelébe szétzilálva. Tőletek voltaképp mit se kérek, Engem többé már senki nem becézhet, Elégtem, mint az újságpapiros, Nem kell többé cukrotok, csemegétek. Figyeljetek, ha az ajtón kopognak, Én vagyok az, nevetek akarom csak. Hogy több gyereket ne gyilkoljanak Hadd örüljenek eztán a cukornak. II. Ifjú volt a japán halász, akit a felleg Ólt meg a messzi tengeren. Sorsáról társai példánkra énékeltek Egy óceáni esteien. Elpusztulsz, ha eszel a halból, mit halászunk. Meghal, aki kezünkhöz ér. 'Mint hosszú fekete koporsó ring naszádunk. Elvész, ki rafia útra kél. Elpusztulsz, ha eszel a halból, mit halászunk. Nem hirtelen halál gyilkol meg: lomha láz Rombol szét, lassú rothadás. Elpusztulsz, ha eszel a halból, mit halászunk. Meghal, aki kezünkhöz ér, Fövenymarta, kemény, napszítta, sós 1kezünkhöz, Fáradhatatlanul dolgos hű két kezünkhöz, Meghal, aki kezünkhöz ér, Meghal, ki a kezünkhöz ér. Nem hirtelen halál öli meg: lomha láz Rombolja, lassú rothadás. Szép mandulaszemű szerelmesem, feledj el, Hajónk mint fekete koporsó úgy lebeg. Meghal, aki útra kel ezzel. A felleg ott suhant épp a fejünk felett, Szép mandulaszemű szerle mesem, feledj el, De megcsókolnod nem szabad, Elkapnád a halálomat. Szép mandulaszemű szerelmesem, feledj el. Viszi hajónk az ár, koporsót visz a habja. Szép mandulaszemű szerelmesem, feledj el. Ne akarj tőlem gyereket. Már csirájában megrohadna. Ringatja fekete koporsónkat a tenger. Holt tenger itt ez, csupa átok. Hol vagytok, Emberek? Tihozzátok kiáltok’ III. Anyánkban alakul, aki vagyunk, az élet. Ütunkra égi fényt ragyognak az anyák. Nékik köszönitek ügye ti is, hogy éltek? Legyetek, jó urak, irgalmasok tehát, Hogy a felhők ne gyilkolják az embert. Egy hétéves gyerek szaladgál kinn a réten, S egy nagy szarvasbogár száll el a fák felett. Játsztatok ti is a gyerekkor idejében? Nos akkor, jó urak, hát kegyelmezzetek, Hogy a felhők ne gyilkolják az embert. Fésüli a haját és tükre távolában Egy arcot keres a mátka, akit szeret. Titeket is nem így kerestek hajdanában? Nos akkor, jó urak, hát kegyelmezzetek, Hogy a felhők ne gyilkolják az embert. Mikor megvénülünk, s végére jár az élet, Jó idézgetni a boldog emlékeket. Megvénültök ti is, egyszer csak őszbe érték. Ezért, jó uraim, hát kegyelmezzetek, Hogy a felhők ne gyilkolják az embert ÖRVÉNYBEN címmel rövidesen új, a fiatalok életével foglalkozó olasz játékfilm kerül bemutatásra

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom