Pest Megyei Hirlap, 1958. május (2. évfolyam, 102-127. szám)
1958-05-04 / 104. szám
4 ^iiSC irtai) 1958. MÁJUS 4. VASÁRNAP A JÖVŐ MŰVÉSZEI Feltűnően magas számarányban jelentkeznek felvételre a Pest megyei gyermekek a képző- és iparművészeti gimnáziumba A budapesti Török Pál utcában magaslik országunk egyetlen képző és iparművészeti gimnáziumának hatalmas épülete. Azonban bármilyen hatalmas is, mégsem elég tágas ahhoz, hogy valamennyi jelentkezőt befogadjon falai közé. Erről a kérdésről, és mindarról, ami ezzel kapcsolatos, folytatunk beszélgetést Kántor Andor igazgatóval, aki tíz éve irányítja legfontosabb művészeti „káder“-nevelő intézményünket. — Az intézmény százhetvenkilenc éves múltra tekinthet vissza — kezdi nyilatkozatát Kántor Andor. — Alapításakor Fővárosi Ipar- rajziskola volt a neve. Ezen a helyen," ahol most van, a századfordulóba n épült fel. Itt tanult Munkácsy Mihály, László Fülöp és Maókó Károlytól Dési Huber Istvánig sok olyan magyar művész, akinek a neve határainkon túl is híres. Az igazgató mai neveket is sorol, nem egynek ezek közül most van kiállítása (pl. Grábet Margitnak). — Évtizedek kimagasló munkássága juttat el a világhírnévig — jegyzi meg mosolyogva, amivel arra céloz, hogy ma korai lenne megjósolni, kik azok az iskola növendékei közül, akik valamikor majd klasszikusokká válnak. — Hogyan történik az iskolába való felvétel? — Az általános iskolák rajztanárai, illetve igazgatói javaslatot tesznek, hogy tanintézetükben kik árulnak el feltűnő rajzkészséget. Ezek, ha felvételre jelentkeznek, úgy három rajzot kötelesek elkészíteni. Az első feladat: beállított tárgyat szemlélet után lerajzolni; a második: emberalakot félíves nagyságban felvázolni; a harmadik: otthon készült rajzot bemutatni. A rajzkészség bizonyítása egyedül nem elégséges a felvételihez. Számításba vesz- szük a tanulmányi előmenetelt is. Ez nem lehet rosszabb az általános iskola felső négy osztályában elért közepes átlagnál. Elégséges tanulót nem veszünk fel. Tananyagunk ugyanis igen jelentős, hiszen a szaktantárgyak elsajátítása mellett növendékeinknek érettségit is kell tenni. A heti tanórák száma negyvenkettő, s ennyivel gyenge tanuló nem tud megbirkózni. — Vidéken öt „gyűjtőállomásunk“ van. Ez azt jelenti, hogy az ország különböző helyein élő tehetséges gyermekeknek nem kell Budapestre utazniuk felvételi vizsgára Tanáraink Debrecenben, Cell- dömölkön. Szegeden, Pécsett Miskolcon két-két rajzot készíttetnek el velük az előbb említett szempontok alapján Iskolánk szakbizottsága a rajzok megtekintése után dönt f felvétel fölött. — Milyen szak tantárgy aka tanítanak? — Képzőművészeti szakoT festészetet és szobrászatot, a; iparművészetin: díszítő festészetet és szobrászatot, kerá miát, bútorművességet, beleértve a fafaragást és intarziakészítést is, üvegcsiszolást szőnyegszövést, könyvkötészetet, bőrdíszművességet. Ezeken kívül van még: ötvös, grafikai és fotóművészeti tanszak is. A gimnázium tanulóinak száma több mint négyszáz. Szászhúsz távol-vidéken lakó számára kollégiumot tartanak fenn. A Pest megyeiekről beszél- szélgetünk. Az iskola huszonhárom Pes* megyei tanulója közül csak hatnak tudtunk helyet adni a kollégiumban — mondja Kántor Andor. — Könnyen elképzelhető, hogy annak, aki Nagymarosról jár be hozzánk, nemcsak fáradságos, hanem költséges is a képzőművészeti tanulás. A Pest megyei fiatalokat azonban az ilyen akadályok sem riasztják vissza a tanulástól. Az idén már ötvenhatan jelentkeztek felvételre, ami az ország egész területéről jelentkezettek huszonöt százalékának felel meg! Tehát a felvételin Pest megye vezet. Pest megyei tanítványaink Ceglédről, Vácról, Kistarcsáról, Isa- szegről, Pátyról, Albertirsáról, Dunakesziről, Törökbálintról. Pomázról, Felségedről, Pilis- csabáról és Budakalászról to- borzódnak. Szó esik az iskola növendékeinek az elhelyezkedéséről. — Ebben azután nincs hiba — hangzik a válasz.. — A nyomdák valósággal ostromolnak bennünket grafikusokért, az Óbudai Porcelángyár keramikusokat keres, a műegyetem rajzolókat, akikből építészmérnököket képezhet, a Statisztikai Hivatal térképszerkesztőket. Nagyon sok fotós kell a reprodukciós szakmában, szükség van számos díszítő festőre, egyszóval napestig lehetne sorolni a tengernyi munkaalkalmat. — Ősszel két iparművész és egy képzőművész első osztállyal indulunk. Miután előfordulhat, hogy számos olyan jelentkezőt sem tudunk helyszűke miatt felvenni, akik tehetségük folytán megérdemelnék, hogy tanítsuk őket, szeptemberre különbözeti tanfolyamot szervezünk. Az ország egyetlen képző- és iparművészeti gimnáziuma kétségen kívül jó eredményeket ér el fiataljaink művészeti pályára nevelése terén. Mégis, amit hallottunk, sürgős tennivalókra figyelmeztet. Nyilvánvaló, hogy az iskola jelenlegi keretei már szűkek és ha ezen nem változtatunk, úgy a munkaalkalmak tovább szaporodnak, ami előbb-utóbb népgazdaságunk számára károssá válhat. Feltehető az is, hogy a fővárostól távolabb eső országrészeken még nagyon sok képző- és iparművész tehetség található. Tehát vagy vidéken is kell iskolát nyitni, vagy Budapesten kell több kollégiumról gondoskodni. A kérdés megoldásában a megyei tanácsok összefogása segíthetne. A Pest megyei ifjúság fokozott mérvű érdeklődése a művészeti pályák iránt pedig jó részben már most is a mj tanácsunk gondját kell, hogy képezze. Kalotai Gábor NOTESZLAPOK Iszom a feketém. A mellettem lévő asztalnál két csinos bakfis vitatkozik: — Húzd ki, hogy várlak ... — Dehogy húzom! — De húzd ki! — Na jól van. Hm. Társszerzők? Ketten írnak egy szerelmeslevelet? — Na így jó lesz. — Talán. — Várj csak! Húzd ki, hogy kalandot keresők kíméljenek, így olcsóbb! Ja, kapcsolok. Csak egy házassági hirdetés. ★ Iszom a duplám. Jól öltözött fiatal nő libeg felém, odahaj- lik: — Mondja, nem maga a Lengyel Rudi7 — Nem, Leül az asztalhoz, rágyújt a cigarettámból, rámfújja a füstöt, megszólal: — Fizet egy fél rumot? — Nem. — Jaj de barátságtalan. — Igen. — Pedig én tudtam, hogy maga nem a Lengyel Rudi! — Sejtettem. — Akar velem szórakozni? — Nem. Lesújtóan rámnéz, feláll, s az éppen arra haladó pincérnek félhangosan odamondja: — Micsoda neveletlen pasas — s átlibeg egy másik asztalhoz. •k Két középkorú férfi áll a hátam mögött a villamoson. Azt mondja az egyik: — Elveszed? — Nem. — Hát akkor? — Csak járok vele. — És ha én elvenném? — Sok szerencsét. Nagyon rendes nő. — De akkor te többet, ugye... — Ugyan! — Na jó, akkor ma megkérem a kezét. Leszállnak. Hát ez hamar ment. ★ Jólöltözött fiatalember tétován tekint körül a Nemzeti órájánál. Odalép 8gy hölgyhöz: — Kérem szépen, nem maga... — Hagyjon békénI FERNANDE L, Kuszáit húsz évem mérlegén Sajnos azonban évek óta a felvételre jelentkezők nagy többsége lány, akik ha férjlhez- mennek,'ritkán maradnak meg a pályájukon. A munkásszülők a fiaikatyrendszerint technikusoknak képeztetik ki. Ez az oka annak, hogy az iparvidékekről és a főváros munkáskerületeiből nem kapunk elégséges számban tanítványokat. Közeli tervek felől érdeklődünk. .iiiiiiimiiiiiiiüiiiiiiMiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitiin LEONYID LENCS; A napokban a Gorkij utcán sétálgatok, egy újabb elbeszélés meséjét forgatom a fejemben (járás 'közben jobban fog a fej, csak nem szabad nagyon belemerülni a gondolatokba, mert közben esetleg nekimegy az ember a villanyoszlopnak, s púpot szerez a homlokára — ez pe- \ dig egyben büntetés a koholt \ tartalom miatt, ezt már a í kritikus adta!), mikor valaki l barátságosan a fülembe ordít: \ — Szervusz öregem, ezer ! éve nem láttalak! | Odanézek — hát látom, Ivan \ Petrovics Szlivkm az, régi \ ismerősöm. \ — Ivan Petrovics! Isten hozI ta, barátocSkám/ Hogy kerül | ide? Mi szél hozta erre? | — Átutazóban vagyok! Már I régóta követem, s találgatom: 1 maga az, vaqy nem maga? | Szemügyre veszem a földit, | s látom, valahogy megsápadt, | megfogyatkozott. Valamikor, | mintha nem is ember, hanem | valóságos sas lett volna; most | meg a hangja gyengén rezeg. | szeme fátyolos. I I van Petrovics, csak nincs % valami baj? Olyan rossz bőr- | ben van. | — Egészséges vagyok, csak | sok a kellemetlenségeml 1 — S nagyok? | — Nem mondhatnám! Bár a | fene tudja ... Egyébként ál- 1 lást keresék.. \ — Hogyhogy?! Csak nem?,. a népszerű francia filmszínész főszereplésével a közeljövőben kezdik forgatni Az úr szoléi című filmet Aki szép szám megcsókolta, kamasz-arcom simogatta, tanított és taníttatott, ha bús voltam meghallgatott, megkínált kis süteménnyel, sorsom nézte két szemével, kedves dalom hegedülte, vacsorámat félretette, lábam táncra igazgatta, első versem elsztiválta, aki versemben jól bírált, nem volt pénzem; megborotvált, igaz barátjának nézett, céljaimban testvért érzett, krémet adott cipőt kenni, viccelt bajom feledtetni, önmagát csak értem törte, első versem leközölte, mosott’, ingem kivasalta, sálat küldött mikor fáztam, ha rossz voltam neki' fájtam, töltőtollát nekem adta, hitem vörösre izzatta, ráterelt a helyes útra:... ma mind itt él föltolulva; agysejtemben, szívkamrámban, barát, testvér kézfogásban, gondolatban, szerelemben, víg napokon, vérző-csendben, s minden tettben, minden másban; versben, hitben, mosolygásban! H. Be ez Imre Odalép egy másikhoz: — Kérem szépen maga vár-* ja... — Próbáljon másképp ismerkedni! Már vagy az ötödiknél próbálkozik, amikor befut a férfi, akire az éppen megszólított hölgy várt. No — gondolom — itt a botrány. De nem. A fiatalember elhadarja, hogy a barátja kérte meg, jöjjön el helyette, neki halaszthatatlan dolga jött közbe, s a hölgynek fontos üzenetet kell átadni. Erre a férfi belakarol a fiatalemberbe, s azt mondja: — Na komám, együtt megkeressük, te addig várj —< szól a nő felé. S most már ketten próbálják a hölgyet megtalálni. Ez a férfiszolidaritás! ■k Tiz év körüli srác ktnálgat- ja az ibolyát az eszpresszó asztalainál. A mellettem levő asztalhoz ér, egy férfi s nő ül ott összehajolva. — Tessék az ibolya. — Nem kell öcsi — mondja a férfi. — Tessék venni. — Mondom, hogy nem kell. — Ilyen szép nőnek nem vesz? — Ne szemtelenkedj! — Nem vesz? — Eredj már a dolgodra! — Na, maga is kifogta ezt a sóher pacákot — mondja a srác a nőnek, s diadalmasan továbbvonul. Mészáros Ottó El Hakim Németországban megfilmesítették John Knittel híres regényét, az El Hakim-ot. Képünkön a film két főszereplője: Elisabeth Müller és O. W. Fischer iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiu ..................................................................................................iiiiiiiiitiiiiiiimttiiiiiii......iiiiiiiiiiiiimiiiii.iiiiiitiiiiiHiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiitiimiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiii..............mit...............................................................................................................................mii.......... A realizmus szempontjából Sophia Loren nemrég fejezte be legújabb filmjét. Címe: Vágy a szilfák alatt Igen. igen, szabad madár vagyok. Fedor Pavlovics... hm... lebukott, összeomlott! Én meg a törmelék alá Ikerültem. Ez a dolgok logikája! — Nézze, Ivan Petrovics, menjünk be talán ebbe a kávéházba, üljünk le a melegben, s mondjon el nekem mindent sorjában. Rendben vanJ Szeretne valami jó sztorit kicsikarni belőlem, mi? De ott egye meg a fene, menjünkI Ivan Petroviccsal egy területi központban ismerkedtem meg, ahová irodalmi ügyekben utaztam. Ivan Petrovics a helybeli tanácselnök helyettese volt, s olyan hire járta, hogy számára semmi sem lehetetlen. Azt beszélték róla: „Á, Szlivkin mindent elintéz!” S valóban, csak felemeli számos telefonja közül az egyik 'kagylót, és megszólal megnyerő basszusán: „Itt Szlivkin beszél!” — s öt perc alatt elintéz bármely ügyet, kinyit bármily ajtót, biztosítja bárkinek a pártfogását. Jómagámnak is tett némi szolgálatokat, gépkocsikat szerzett, meg vasúti jegyet és más effélét. Ü!dögéltünkegy sort, megittuk a kávénkat (a férfiasabb italokat Szlivkin kategorikusan visszautasította: „Megyek valahová... egy kádereshez, rálehelek, s még azt hiszi: ez valami megbízhatatlan fickó!) rágyújtottunk, aztán óvatosan megkérdeztem: — Dehát hogyan történt ez, Ivan Petrovics? Nem felelt mindjárt. Gondolkozott, sűrű füstfelhőt bocsátott iki a száján. Aztán tűnődve azt mondta: — Emlékszik a „Pompeji végnapjai”-ra? Hát nálunk is majdnem ugyanaz az eset. Csak ott egy város omlott ösz- sze, itt meg egy ember. De milyen ember? Egy kolosszus! Egy óriás! S főleg, egy banánhéj miatt! Általában persze nem volt csekélység a dolog, de először valóban banánhéjnak látszott. Mondom neki, hogy beszéljen kicsit világosabban. — Lebukott, mert szerette a művészetet! — sóhajtott Szliv- kin. Kis ideig hallgattunk. Barátom magas, kopaszodó homlokára szomorú árnyék telepedett. — Minden pompásan ment neki, mintha megolajozták volna! — folytatta Szlivkin. — S egyszer csak eszébe jutott, hogy valamivel felhívja magára a figyelmet. Mert amíg ott fent észreveszik... S egyáltalán észreveszik-e valaha,? Elhatározta tehát, hogy mint mondani szokták — egészséges kezdeményezést fejt ki alulról. Most már csak az volt a kérdés: hogyan? Ügy gondolta: legcélszerűbb lesz a művészet eszközeivel. No de újabb kérdés támadt: melyik művészet eszközeivel? Nálunk, a városban, megtalálható a művészet minden ága, s mindegyikre megvannak a szükséges pénzügyi előirányzatok. Mozgósítani lehetett volna például a helybeli drámaírókat, hogy drámát írjanak Fedor Pavlovicsról — kitűnő téma: harc a város szépítéséért —, s aztán be lehetett volna mutatni a városi színházban. Józan gondolkodás után azonban elvetettük ezt a műfajt. — Ugyan miért, Iván Petrovics? — Először is:amtg megírják, sok időbe telik. Másodszor: amíg bemutatják, megint csak hosszú idő. Harmadszor: ezék a színházak meg dramaturgok nagyon sokszor tévednek. Ha a színház nem, akkor a dramaturg! Hol átengednek valami sekélyes fércmunkát, hol a konfliktussal vannak megakadva, hol meg az átdolgozással ütik agyon a darabot: a próbákon elkezdi az ember a színpadi életet egy pozitív Fedor Pavloviccsal, a bemutatón pedig megjelenik egy vén. negatív Fedora Petrovna, hatvanöt esztendős matróna, bajusszal az orra alatt... Röviden: gondolkoztunk a dolgon, s elvetettük! Akkor a zenén kezdtünk töprengeni. Mi lenne, ha komponálnánk valami ünnepélyes kantátát, szöveg nélkül, csupa lendületes akkordokból? A városban vannak zeneszerzők, zenészek is. De Fedor Pavlovics kategorikusan elvetette a zenét. Nem fűlött a foga hozzá: nem volt hallása. Gyakran megesett vele, hogy járkál a szobájában, dúdol valamit az orra alatt, aztán a „Dubinus- Ika” dallamára mondja a „Halló, Moszkva” szövegét. Végül is a képzőművészétnél kötöttünk ki... S persze, kit bíztak meg a feladat megoldó* sáml? — Magát! „Szlivkin mindent elintézi” — mondtam habozás nélkül. — Ügy van! — mondta Szlivkin egészen komolyan. — De hallgassa meg, hogyan fejlődtek tovább a dolgok!... Telefonáltam a városi műterembe, behívtam az embereket, megmagyaráztam nekik a feladatot. Hárman nem vállalták, de két ember hajlandónak mutatkozott, hogy felvegye az előleget. A vezetőjükkel külön is beszél* tem; megkértem, kisérje fi* gyelemmel a dolgot. Vagyis, hogy legyen éber. Hiszen a festők közt annyiféle ember van, maga is tiidja. Néma* lyik ember felveszi az előle* get, s azonnyomban alkotói szabadságra megy, amely oly* kor évekig is eltart. 0 élvezi a szabadságot, a hitelezőknek meg kellemetlenségei támad* nak az állami ellenőrzéssel..s lvan Petrovics megint elhallgatott. Homlokán söté* tebb lett a felhő. Megkeverte
