Pest Megyei Hirlap, 1958. május (2. évfolyam, 102-127. szám)
1958-05-04 / 104. szám
1958. MÁJUS 4. VASÁRNAP "\/Ciricu> 5 MINDHALÁLIG ASSZONY Juhász Gyula Of éliája J uhász Gyula szinte gyermekkora óta mélységes vonzalmat érzett mindig a színház iránt. Fiatal egyetemi hallgatóként többször statisztált a Nemzeti Színházban, bizonyára nem csak azért, hogy néhány filléres keresethez jusson, hanem azért is, mert így közelebb kerülhetett „a világot jelentő deszkák” festett világához. Azokban az években — a század legelején — már költő volt, néhány szép versét közölték a lapok, és ezekben a versekben már megcsillant csodálatos tehetsége. Most került elő — Vásárhelyi Júlia írónő bukkant rá — egy ismeretlen verse ebből az időből. Az Ofélia című kis vers az egyetemi hallgatók Virágfakadás című kéthetenkint megjelenő folyóiratában látott napvilágot 1905 februárjában. OFÉLIA Míg Hamlet úr komor gyásszal vívódik. És fölharsog a nagy tragédia, Sírjába süllyed szomorún dalolva A szép, fehér Ofélia. Ez Hamlet úr titkos tragédiája. Hogy amíg rátör egy ádáz világ, Nem látja meg a búsan rámosolygő A szép, fehér Of éliát. Juhász Gyula Valószínűnek látszik, hogy a költőt ennek a kis versnek a megírására egy nemzeti színházbeli statisztálás alkalmával, amikor Shakespeare Hamletje volt műsoron, az Oféliát alakító Török Irma ihlette meg. Török Irma feltűnően szép, szőke, törékeny jelenség volt és a század elején többször játszotta a drámában Ofélia szerepét. Az is lehet, hogy a későbbi, a nagyváradi Anna szőkeségében, ennek a régi Oféliának a szépségére is kissé vissza- révedt a költő. (m. 1.) Iván Mestrovic világhírű jugoszláv szobrászművész alkotása Savoyai Jenő, a zentai csata törökverő hőse építette ezt a gyönyörű kastélyt Ráckevén. A műemlékké nyilvánított kastélyt most faraktárnak használja egy erdészeti vállalat Magyarország is részt vesz a bokaresti nemzetközi bábfesztiválon A Eábjátszók Nemzetközi Szövetsége május 15-től június 1-ig nagyszabású nemzetközi bábtörténeti kiállítást, bábfilmfesztivált és szakmai konferenciát rendez Bukarestben, amelyre meghívták hazánkat is. A nemzetközi bábtörténeti kiállítás magyar anyagát már összegyűjtötték és útnak indították Bukarestbe. Tizenkét nagyméretű tabló, 40 bábú, makettek, plakátok, színes tervrajzok és fényképek a század elejétől mutatják majd be a magyar bábjátszás hagyományait. A bábfilm-fesztiválra a Pannónia Filmstúdió a Didergő királyt több reklámfilmet, a Népművelési Intézet pedig a Kemény Henrik népművészről az utolsó magyar vándor-bábjátékosról készített dokumentumfilmet küldte el. KOSSUTH RADIO, 22.30 Vasárnapéji Rádiószinház VÉSZI ENDRE, akinek a „Titkárnő“ című vígjátékát néhány évvel ezelőtt igen nagy sikerrel játszotta a Nemzeti Színház, most a rádió „Vasárnapéji Színháza“ számára írt egyfelvonásos, vidám, zenés játékot. — Ilyen nagy kedvvel talán még sohasem írtam színdarabot, mint ezt — meséli Vészi. — Verses játékomnak ironikus-szatirikus hangvétele van. Megírására a Korán egyik passzusa ösztönzött, mely kimondja, hogy az asszonyt hűtlenséggel vádolni csak akkor szabad, ha ezt legalább két tanúval lehet igazolni. Mohamed életének van egy igen illetlen epizódja, amely kapcsolatos a próféta tizenötéves feleségével. Nem tudtam ellenállni a csábításnak, hogy modern szemlélettel nézve a régen történt eseményeket, meg ne énekeljem azt az igazságot, hogy az asszonyi csalfaság és furfang ellen még a próféta sem tudja megvédeni magát. Bizony Mohamed is nagy bajba került volna, ha Allah nem védi meg az ő legkedvesebb prófétáját, — Egyébként már elkészültem egy nagyobbszabású színdarabommal is, amelynek a címe: „Don Quijote utolsó kalandja“. Két Don Quijoteról van benne szó, a valódiról és egy csalóról. Párharcukat mutatom be, a régi donquijotei korban, az Örökéletű hős alakján kívül semmit sem kölcsönözve ki Cervantestől. A Nemzeti Színház ősszel fogja bemutatni. VÉSZI TERMÉSZETESEN most is dolgozik. Rövidesen befejezi a fővárosi tanács pályázatára készülő drámáját. — Ez fantasztikus eszközökkel játszott mai témájú, erősen humanista mondanivalójú színdarab lesz. A rádiószínháznak ez az éj} előadása kitűnő alkalmul szolgál arra, hogy néhány percre a Pest megyei Hírlap mikrofonja elé kérjük Szenkár Dezsőt, az „Elveszett fátyol“ zeneszerzőjét. Természetesen a végtelenségig szerénykedik: — A hetvenperces színdarabhoz mindössze három dalt költöttem. Úgy érzem, ez szóra sem érdemes. Magyarázatul talán még ennyit: két nap alatt kellett megírnom. Magától értetődik, hogy rövid idő alatt is lehet nagyot komponálni. Ha az embernek éppen ihlete van. De megrendelésre nehéz ihleni. Nekem pedig, amióta kiderítették rólam, hogy csak én értek a keleti zenékhez, mindig rendelésre kell ihlenem. De hát hiába minden. Egyszer elkövettem azt a hibát, hogy valamelyik ismerősömnek ösz- szeeszkábáltam valami kínai a kanalával a kihűlt kávét, ivott belőle egy kortyot. — Csak nem szedték rá a festők? — kérdeztem tőle őszinte részvéttel. — Rászedték, rá — felelte Szlivkin —, de nem olyan értelemben, mint ön gondolja. Valamennyi képet határidőre pontosan elkészítették. Az átvevő bizottság is kitűnő minősítést adott róluk. Vagyis hát minden a legnagyobb rendben volt! Elhatároztuk, hogy kiállítást rendezünk, an- kéttal egybékötve. Utasítást adtam a művészeti osztálynak, közhírré tettük a dolgot — s felsültünk! Eleinte minden úgy ment, mint a karikacsapás. A parketta ragyog, min- denütt élő virágok virítanak... A meghívott elvtársak elegánsan kiöltözve sétálgatnak a termekben, nézegetik a képeket, zümmögnek, mint a méhek: züm-züm-züm!... Fedor Pavlovics ott állt a pompás mellképe alatt, ragyog körülötte az arany keret, ő meg — bocsánat a kifejezésért — pislog, mint egy jóllakott macska, a gyönyörűségtől. A szemközti falon egy másik kép függ, amelynek a művész ezt a címet adta: „A nagy esemény”. Ez az esemény pedig a következő: egy évvel ezelőtt új gőzfürdőt nyitottunk meg a város munkásnegyedében. (Gyönyörű épület, már stílusban!) S a művész ezt a nagyszerű pillanatot vitte vászonra, előtérbe helyezve Fedor Pavlovics reprezentatív figuráját. Emellett egy másik kép volt, „A zöld zaj” című. amely városunk fásítását örökítette meg: Fedor Pavlovics sajátkezűleg ültet el egy csemetéi. Kissé odább egy nagy méretű kép: „Munkaszüneti nap”. A vásznon ott van a mi kis folg ónk, naplemente, nyírfák, pázsit (gyönyörű mifelénk a vidék, maga is tudja), s a folyóparti pázsiton Fedpr Pavlovics üldögél fehér ingben, horgászik békésen. -.. Nos, minek folytassam, így volt ez tovább is. A közönség sétálgatott a teremben, kigyönyörködte magát, s aztán invitálni kezdtük őket az ankétra. Indítónak a művészeti osztály kritikusát küldtük a porondra. Kitett magáért, elmondott mindent, ahogy kell. A realizmusról is beszélt, nem feledkezett meg a peredvizs- nyikok hagyományairól sem, dicsérte a változatos színéket, a téma tarkaságát, csemegeként pedig igen ügyesen Fe- dor Pavlovics érdemeire terelte a szót. Még meg is tapsolták. Utána a műterem vezetője szólalt fel — ez is gyönyörűen sikerült. Ha itt abbahagytuk volna, lezártuk volna a vitát, haj, haj — de nem, incselkedni kezdett velem az ördög (én elnököltem), s feltettem a kérdést a közönségnek: nem óhajt-e valaki a látogatók közül nyilatkozni? Nézem, nyújtogatja a kezét Ratnyikav, a kerületi tanács tagja, a „Vosztok"-gyár esztergályosa. Csípős nyelvű, rosszindulatú, kötekedő — nincs párja az egész városban! Dehát lehet tőle megtagadni a szót? Nem lehet! Előlép, kiáll a dobogóra. Megigazítja a szemüvegét, pödörint egyet a kegyes bajuszán, aztán — neki a gyorsvágó módszerrel! „Én ugyan nem vagyok kritikus, mondja, mint az első szónok, de én is szeretnék hozzászólni a realizmus szempontjából. Nézzük először is a gőzfürdőt. A gőzfürdő, mondja, igen szép, a művész jól megrajzolta. De úgy látszik, ő maga nemigen jár a fürdőbe (derültség a teremben), mert különben tudná, hogy ez a gyönyörű fürdő hetenként csak 'két nap működik, öt napig áll. A fürdőt, mondja, nagy hibákkal vették át, jóllehet több ízben szóltunk magának Fedor Pavlovicsnak, s most mi, a munkásnegyed lakói, nem fürdünk, hanem a pakol katlanában fövürúk. Úgyhogy a realizmus szempontjából másképp kell megrajzolni azt a képet: mennek az emberek fürödni, de az ajtón egy tábla fogadja őket: „A fürdő ma zárva”. S rögtön itt, a nép közt, álljon Fedor Pavlovics, vesszőnyalábbal a hóna alatt, bánatos arccal. S a képnek esetleg ilyen címet lehetne adni: „Nem nagy, de kellemetlen esemény”. (A közönség derül, tapsol, az esztergályos pedig forgácsol, csak forgácsol!) Nos, vizsgáljuk meg most a realizmus szempontjából a „Zöld zaj” című képet. Valóban, azt mondja, a fásítás körül jó sok zaj volt kerületünkben, de nem mondhatjuk el ugyanezt a fák ápolásáról. Fedor Pavlovics, azt mondja, szintén kijött hozzánk a kerületbe, növelte a lármát s elültette a ceruzáját is — valóban, mindén úgy volt, mint a képen, a művész itt nem hazudott —, de mi értelme volt7 Kedves, jó Fedor Pavlovícs. mondja lekkor már viharfelhők gyűltek az égen, a szemekből villámok lövelltek, s mind reáml), ha legalább egyszer kijött volna hozzánk, zaj nélkül, egyszerűen, szerényen, bolsevik módon s érdeklődött volna, hogy mi lett az elültetett csemetékkel? Hiszen tíz elültetett csemete közül csak három hajtott ki, hét pedig most is úgy meredez, mint a ceruza... Végezetül, azt mondja, hadd szóljak néhány szót a „Munkaszüneti nap”-ról. Jó kép ez, sőt, a realizmus szempontjából — igencsak hasznos. Hálás köszönet érte a művész elvtársnak’ Most legalább tudni fogják, hogy legalább munkaszüneti napokon hol találhatjuk meg Fedor Pavlovicsot, ha szeretnénk elbeszélgetni vele gondjainkról-bajainkról. Mert hétköznap sehogy sem lehet bejutni hozzá: Szlivkin nem engedi be az embert!” S a nagyobb realizmus kedvéért ujjal mutat rám! (A közönség harsányan kacag, tapsol, majd éljenezni kezd.) Egész röviden tehát — teljes botrány!... Ratnyikovot azután más szónokok követték. Felszólaltak azok a festők, akik nem vettek fel előleget. Innen is, onnan is csú- nya szavak kezdtek hallatszani: „talpnyalás”, „a kritika elfojtása”, és így tovább, és effélék. De minek folytassam! Belekerült a dolog a sajtóba, odakerült a városil pártbizottság ülése elé..-. és\ elindult a lavina! Fedor Pav-\ lovics akkorát bukott, hogy] mi csak néztünk utána, az- \ tán még néhányan követték. En \ is megkaptam a magamét.! Vgy, úgy! Hát ezt kellet meg-) érnemi Próbáltam biztatni, báto-; rítani, megnyugtatni Ivan \ Petrovicsot, de kedves olva-\ sóim is tudják: mit mond- \ hat ilyenkor az ember?! Elakadt a beszélgetés. Fí-\ zettem, s kimentünk az utcá- \ ra. Szótlanul ballagtunk el aj sarokig. Ivan Petrovics ott \ megállt, s így szólt: — Én erre mennék. Elbúcsúztunk. Szlivkin a szemembe nézett s újra megszólalt: — Tudja, mire jöttem rá?... Mégis a zeneszerzőket kellett volna megkérnünk! Hiszen próbáljon meg eligazodni valaki a hangok világában: kit magasztalnak? Kit dicsőítenek? Talán egy ógörög mondái hőst, annak hőstetteit és csatáit. Talán egy felelős állami hivtalnokot... s a város szépítése körül szerzett érdemeit. Talán még olyan rosszindulatú kötekedők sem igazodnak el benne, mint Rat- nyikov. Bár, az ördögbe is, eligazodnak... a realizmus szempontjából... S elindult az utcán, csapott vállal, hangosan csoszogva súlyos kalocsnijával. Már nem sas, még nem is madárijesztő, hanem ... valami a kettő között. S. Nyirő József fordítása jellegű kísérőmuzsikát. Másnap már jelentkezett eigy barátom, hogyha a 'másiknak megtettem, neki sem tagadhatom meg. „De hiszen neked japán muzsikára van szükséged!“ — tiltakoztam. Barátom állhatatos volt: „Az mindegy.“ Ezt is megcsináltam. Népszerű j lettem. Legutóbb valaki maláj j darabot írt. Már tudtam, mit j kell tennem. Maláj zenét kell j írnom. Múltkor valami patago- j niai ügyem volt. „Dezsőkém, j nem hagyhatsz cserben“ — ri- j mánkodott ez a valaki, eskü- j szöm, sohasem láttam azelőtt j— „a rádiónál is tudja min- jdenki, hogy te minden dél- i amerikai muzsikát ismersz“. ; Nem ismertem. Mindegy. Ha » j rádiónál is tudják — akkor mit I tehet az ember? Legutóbb a j Néphadsereg Színház Teaházá- | hoz kellett japán zenét szállítanom, most a Petőfi Színház [ „Napfelkelte“ című hat óra I hosszat tartó kínai darabjához i kínai zenét. Szerencsére a pró- | bák közben a darabot már le- I rövidítették a felére. Végezetül i csak annyit még, hogy az a ke- 1 leti kísérőzene muzsikálás kű- [ lönleges mesterség, és ha min- i den jól megy, akkor nem mes- j térség, hanem csakugyan mű- = vészét. Ugyanis nagyon sok tá- I voli nép zenéje az európai fül [számára túlságosan idegen. Az [ én feladatom az, hogy közel- [ hozzam. Ez történt most Vészi [ darabjánál is. Olyan török ze- I nét kellett komponálnom, hogy [ arra a törökök is ráismerjenek [ és a mi közönségünk se csalat- [ kozzon. a címe annak az új, szélesvásznú szovjet filmnek, amelyet nálunk is rövidesen bemutatnak + Többet érdemelne
