Zrinyi Miklós Magyar Királyi Reáliskolai Nevelőintézet, Pécs, 1932
PRO PATRIA! Az 1924. évi XVI. törvénycikk értelmében intézetünk is kegyelettel emlékezett meg a világháború hőseiről. Az ünnepély május 28-án az intézet előterében felállított Zrínyi- szobor, egyúttal hősi emlékmű előtt folyt le. Ugyanakkor lepleztük le az 1926-ban elhelyezett s a folyó tanévben kiegészített emléktáblákat, melyek intézetünk hősi halottainak nevét örökítik meg az utókor számára. Az ünnepély bevezetéséül a növendéki énekkar Ammer: „Nem, nem, soha!“ c. dalát énekelte. Majd Péchujfalusi Péchy Kálmán, az intézet igazgatója, mondta el az alábbi ünnepi beszédet: — Ma, a hősök emlékünnepén, a Szigetvári-országút mellett, a hős Zrínyi Miklós szobránál emlékezzünk meg hősi kortársainkról! Ti pedig, kedves növendékeim, elődeitekről, akik ez intézet falai közül indultak el hazaszeretettől áthatva, szent lelkesedéssel az élet viharába! A könyörtelenül rohanó idő a feledés fátylával borítja a múlt eseményeit, hamuvá szürkíti a népek nagy hatalmát, de nem képes elfeledtetni a hősi idők dicső tetteit, mert az emlékezés csodalámpája örök fényben csillogtatja azokat. „Nemzetek lesznek, nemzetek vesznek“, de a hősi önfeláldozás szent mártírjainak emléke örökké él nemcsak a történelem holt betűi között, de ott él az élők meleg, dobogó szívében is. Ezeréves múltúnkat a magyar kard és magyar vér írta bele Európa történetébe, s nincs még egy nemzet a kerek világon, melynek annyi Leonidasa lenne, mint a maroknyi magyarságnak. Rajtunk tatár dúlt, rajtunk török hordák tapostak végig, s a magyar nemzet vérrel védte a hazát, véráradattal tartóztatta fel Kelet minden támadását, hogy Nyugat civilizációját védje. S előttünk a magyar hősiesség egyik legnagyobbjának szobra áll, a szigetvári Leonidasé, aki időtlen időkig örök példája marad a haza iránti kötelességteljesítésnek és a hősies önfeláldozásnak. Az ő megdicsőülése ragyogott a tépett dolmányú kurucok előtt, mikor ősi alkotmányunkért estek el a harc mezején, az ő emléke tündöklött a magyar szabadságharc dicső honvédjeinek lelki szemei előtt, mikor életükkel és vérükkel vetették meg a független Magyarország alapját az idegen beolvasztó törekvésekkel szemben, s az ő magasztos példája tüzelte a világháború vérzivataros harcaiban küzdő hőseinket, akiknek vére idegen földet is vérkeresztséggel permetezett be, s akiknek neve itt aránylik szemünk előtt hideg márványba vésve. A szigetvári hős szelleme őrködik emlékük felett, de a hálásan emlékező Alma Mater sem fogja engedni, hogy csak egynek is feledésbe menjen a neve, s mindenkor az lesz a legszentebb feladata, hogy mindnyájunk leikébe beleégesse mártírhaláluk dicsőségét. „Csak az a nemzet lehet nagy, amely féltő gonddal ápolja elesett hőseinek emlékét!“
