Zrinyi Miklós Magyar Királyi Reáliskolai Nevelőintézet, Pécs, 1931

16

monoton, modoros verselésbe, nélkülözi a változatosságot, a harmóniát. Maga a költő bevallja, hogy bizony gyakran nem volt „nra“ önmagának.

A stilus, a díszítés klasszikus szépséget árul el, a klasszikus irodalom alapos ismeretét, melyben oly kitűnő készültsége volt Tassonak, Mosci, Theoeritos, Vergilius. Petrarca, Poliziano, Sannazaro, mindmegannyi jó ismerősei, tanító mesterei.

A meseszövés egyszerűsége, a cselekmény világos elbeszélése, tisztasága és indokoltsága, nemcsak az előző pasztorálék fölé emeli a művet, hanem a nyomában fakadt számos pásztorjáték sem versenyezhet e tekintetben vele.

Giovanni Battista Manso — Tasso első életrajz írójának — néhány sorából elképzelhetjük azt a hallatlan lelkesedést és sikert, amit az Aminta előadása kiváltott: „... con general lode e maraviglia di ciascheduno ch'allora 1‘udi o ehe l‘ha poscia letto: cosl per 1‘eccelenza del componimento giudicato per ogni sua parte perfettisimo in se medesimo, come per 1‘invenzione dei poema eziando;... é una maravigliosa, vaghissima e regolatissima composizione.21

Tasso korabeli egyéb kritikát, sajnos, nem sikerült föltalálni, de későbbi van egv egész sereg. Még a XIX. század második felében is akadt bíráló pl. Gioberti személyében, aki sok hibája melett is elismeri, hogy: „... L'Aminta é certamente un capolavoro per la parte dallo stile andre come opera drammatica é bellissima e ridente di una schietezza venustá tutte greca .. .“22

Több egykorú kritika híján azonban kénytelenek vagyunk a Voltaire-féle törvényt alkalmazni, mely szerint semmi sem bizonyítja jobban a sikert az utánzásnál, a lefordítások s kiadások számánál.

Vizsgáljuk tehát egész röviden, mi lett az „Aminta“ sorsa e tekintetben:

1574-ben előadják Pesaro-ban. Ezt az előadást is Torquato rendezte, mint Francesco Maria della Rovere urbinoi herceg vendége. Előadták Mantovában, Firenzében és feljegyzés híján ki tudhatja még hol és hányszor arathatott tapsot?

Nagy sikerei ellenére is nyomtatásban csak 1581-ben jelent meg először. Miért és mily okok késztették a szerzőt ily késői kiadásra, nem tudhatjuk. Annyi azonban bizonyos, hogy ezen időtől kezdve győzelmesen járta be a pásztorjáték egész Itáliát, sőt egész Európát.

Az első kiadás hirtelen elfogyott. Már 1584-ben Párisban, 1591-ben Londonban újra kiadták.

Az utánzatok közül csak néhány nevezetesebb mű címét említem, így: Niccolö degli Angeli „Ligurini“-ja; Cieco d'Adria „Pentimento amox-oso“-ja, mely már 1582-ben megjelent. Ongaro nem csinált mást, mint az „Aminta“ jeleneteit majd nem sorrend szerint a kies berkekből áthelyezte a tengerpartra. A cselekmény is majdnem párhuzamosan halad az „Aminta“-val. Innen ered a darab humoros elnevezése: „Aminta bagnato“, a „megfürdetett“, vagy talán „beáztatott“ Aminta.23

21 Mindenkiben, aki annak idején hallotta, vagy később olvasta a művet, általános dicséretet váltott ki, úgy maga a minden részében tökéletesnek minősített szerkezet, mint a költemény tárgya miatt; ...bámulatos, igen kedves és harmonikus költemény.“

22 „... Stilus szempontjából az Aminta mestermű és vidám mosolyával, görögös finomságával mint drámai munka is gyönyörű.

V. Gioberti: Studi fdologici. Torino 1886.

23 Megjegyzendő, hogy Ongaro ezt a gondolatot is örökölte. Már Torquato atyja, Bernardo Tassi, előtte pedig Marcello Rancaglia da Sarteano adott ki hasonló „commedia marinaresca“-t „II pescatore“ „A halász“ címen. Ezek nyomán Torquato írt egy szonettet „O fanéiul d'alto ingegno in mezzo ä í‘onde...“ Kezdettel, amelyben arról elmlkedik, hogy Vénus, mint a tenger szülöttje, szereti is a tengert és Ámorral együtt gyakran visszavonul a sziklás partokra. Innen ered Ongaro „Alceo“-ja.