Zrinyi Miklós Magyar Királyi Reáliskolai Nevelőintézet, Pécs, 1929

5

Hol van a mi energiánk ezeknek a mindent letipró, semmi gonoszságtól vissza nem rettenő nagy nemzeti akarásoktól ?

Másodszor: a nevelés egyetemes organizációja, tehát a homogén gondolkodás, az egyöntetű világfelfogás megteremtése, mert ez veszi elejét a destrukciónak! A legjobb út is csak akkor vezet célhoz, ha mindenki azon halad.

Végül a gyermeki egyéniség fokozott értékelése : minden gyermek fejlődjék már kora zsengeségétől fogva abba az irányba, ahol a legtöbbet, a legjobbat fogja adni.

Ennek a bárom gondolatnak — mondja Prohászka — egyesítése hozta létre korunk pedagógiájának két speciálisan német jelenségét: az ifjúsági mozgalmat és a munkaiskolát. Az első által a német ifjúság hatalmas öntudatot kapott. A gyerek ma már ott tudja, hogy ő az összes tanuló és serdülő gyermek társadalmának tagja, s ezzel szemben tartozik valamivel.

„Korunk pedagógiai gondolkodása azonban ezzel egyidejűleg — módja Prohászka továbbá (Mag}'. Paed. 1929. 1—2. sz. 27. oldal) — a másik, a theoretikus irányának, a misztikának és a neoromantikának hatását is magán viseli. Valami vallásos honvágy újraéledés, megváltás, újjászületés után. Legyen ez a dogmatikus vallásokban való kutatás, lelki megnyugvás, megpihenés után: legyenek ezek különböző tévelygések a misztikus spiritizmus, vagy okkultizmus Kirke-kertjében — mindegy.“

Ezeket a csalódás utoljára is térdre fogja kényszeríteni a mindent átfogó Istenség előtt. Ennek elősegítése szintén a nevelés feladata. Azt hiszem, ezt nem meri senkisem tagadni, de még vitatni sem. Itt vagyunk megint a mi annyiszor emlegetett „valláserkölcsi“ témánknál. Hangoztatva, elösmerve azt, hogy egy valóban vallásos és ennélfogva erkölcsös ember többet ér a lángeszű csirkefogónál, én mégis ki merek mondani egy új szót: nem elég csak vallásosnak lennünk tudás nélkül!

Nem elég, mert nincs elég garancia arra, hogy az élet annyi kisértései közt szilárd tudok-e majd maradni; hiszen nem kell az emberi szív gyarlóságát, gyengeségét feltárnom ! Hogy ez mily érzékeny és ingatag, azt hiszem, senki sem tagadja le önmagáról! Nem elég tehát hinni — tudni is kell. Tudnom kell, hogy egy mindenek- fölött hatalmas, jó, de tetteimet számonkérő erő van felettem is — ezt nem elég a megpróbáltatások és hajótörések pillanatában érezni, mert a jó sorsban és a kísértéseknek idején hamar elfelejtem. Ezt azzal kell megtanulnom és ott, ami által és ahol az Istenhez való ragaszkodásom a legnagyobb támadásoknak van kitéve, azzal kell megtanulnom emberi szívem érzésének igazságát, ami a szívnek legnagyobb ellensége — az ésszel! Nem abban merem a veszélyt látni, hogy nem adunk elég példát a jóra és erkölcsösre, hanem, hogy az a másik polus, az ész, ez a rettenetes fészke minden ellentmondásnak, ez a szócsöve minden csábításnak eléggé fel van-e szerelve észszerű ellenérvekkel a tudomány álokoskodásai ellen.

A műveletlen ember nem mer nem hinni. Teljes földhözragadtsága nem nyújt neki alkalmat arra, hogy jólesően meg ne nyugodjék abban, amit egészséges naivan boldog és „titkonérző lelke“ a teremtés őstermészeténél fogva „óhajtva“ sejt.

A félművelt, ez a legborzasztóbb! Ez jó lenne, a szerencsétlen, de az első gúnyra okoskodni kezd ... dehogy... csak majmolja a mások okoskodását, azt hiszi hogy a sajátja. Arra azonban nem képes, hogy a szofizmát észrevegye, annyira már nincs, hogy ellenérveket találjon, és a kételkedés máris megvetette a lábát.

Azt az istenséget, amelyet minden emberi szív teremtésétől fogva befogad, és az Istennek mindenekfelettiségét meg kell tanulnom! Meg kell találnom ezt a tangens- tételben, a függvények fenséges összhangjában, a lakmuszpapír kékreválásában, a viráglevél színében, a hajszálcsövekben és a sejtek között titokban működő laboratóriumban; fel kell fedeznem azt az elektronokban és a gigantikus geológiai megjelenésekben, a kúpszeletek bámulatos összefüggésében, a végtelen nagyban és végtelen parányiban — mindenütt egy és ugyanazt az Istent; nem hinnünk kell ezt tehát, hanem