Zrinyi Miklós Magyar Királyi Reáliskolai Nevelőintézet, Pécs, 1928
5 ha megkaptuk újoncainkat, első szavunk, melyet a legáltalánosabb tudnivalók közlése után hozzájuk intéztünk, ez volt: „Ti most a Bercsényi-ezred kötelékébe léptek, — legyetek büszkék arra, hogy a Bercsényi-ezred katonái vagytok, s legyetek a jövőben is mindig büszkék arra, hogy azok voltatok“. S katonáink valóban mindig nagyon büszkék is voltak ezredükre, büszkék voltak arra, hogy ebben az ezredben szolgáltak, s ha szolgálatuk leteltével visszatértek polgári foglalkozásukhoz, magukkal vitték oda is a Bercsényi-ezred szellemét, s volt elöljáróik előtt büszkeséggel emlegették a dicső Bercsényi-nevet. A háború alatt, ha ezredem súlyosabb feladatok előtt állt, a magam részéről gyakran folyamodtam eme lelki energiaforrás felhasználásához, s mondhatom, sohasem hiába. S később is, ha arról volt szó, hogy katonáimat nemes vetélkedésre, derekasabb magatartásra ösztökéljem, hasonló eljárást követtem, mindig sikeresen. Mondhatom, katonáink az 1. ezrednél büszkébbek voltak a régi Bercsényi névre, mint az egyébként szintén híres sorszámukra. Ma már az ezred nem létezik. Feloszlatták, mint a francia hadsereg sok más csapattestét. A leszerelés és a takarékosság érdekei tették ezt szükségessé, de - sajnos — ezeknél a feloszlatásoknál az illetékes fórumok könnyelműen jártak el, nem voltak tekintettel a múltra, s egymás után tűntek el, különbség nélkül, a legdicsőbb múltú ezredek a névtelen, a szinte ismeretlen csapattestekkel egyetemben. Mert - teszi hozzá hazafias elkeseredéssel D’ Amadé ezredes, — a mi köztársaságunk mindentől irtózik, ami a múlt emlékeit idézi vissza, s ami valamikép a nemesség dokumentumának volna tekinthető. így kívánja ezt a demokrácia, a demagógia, mely felé egyre gyorsabb léptekkel közeledünk. Ennek a múltnak a megörökítésére és felelevenítésére ezredtörténeteink szolgálnak. Mindegyik ezrednek a története meg van írva; az első ezredé, a Bercsényieké elég tekintélyes kötetet tesz ki.“ S ezzel D’ Amadé ezredes, aki, mint nyugdíjas tiszt is büszkén „trés hussard“- nak, „trés Bercsényidnek vallja magát, rátér a szóban forgó két ezred történetének összefoglalására. Ennek a múltnak legrégibb és magyar szempontból legérdekesebb szakaszát, az „ancien régime“ korát azonban a levélíró mind a kettőnél csak futólag érinti, s csak a forradalom utáni, szükségképen átszervezett ezredek történetét ismerteti nagyobb részletességgel. Sajnálatos körülmény, de könnyen megérthető. D’ Amadé ezredes, aki nem történetíró, hanem katona, természetszerűleg nem a történelmi curiosumokat keresi ezrede múltjában, hanem azokat a hadtörténelmi eseményeket tartja benne számon, amelyeknek tanulságai a hadvezetésben bizonyos mértékig ma is értékesíthetők, s ezeket — magától értetődőleg — inkább az utolsó évtizedek történetében találja meg, mint a hadászatilag már többé-kevésbbé érdektelen XVIII. század eseményei között. Én azonban, aki a magyar hazafi érzéseivel s a magyar historikus érdeklődésével olvastam végig a francia ezredes levelét, megtaláltam benne azt, amire első sorban kiváncsi voltam s aminek újabb eleven bizonyítékát óhajtottam olvasóim elé tárni, t. i. a bizonyosságot arról, hogy él még francia földön az emléke, a prestige-e a Bercsényi névnek, s ha mások nem is, de a hadsereg tagjai illő tiszteletben tartják az emlékét annak a kuruc magyar ezredesnek, akit, mint a „nagy Bercsényi Miklós“ flát, mi is kegyelettel fogadtunk be legnagyobb szabadsághőseink, nemzeti nagyjaink megszentelt Pantheonjába. Érthető és természetes dolog, hogy ezen első adatok birtokában, s a francia levél keltette érzelmek hatása alatt erős érdeklődés támadt bennem mindama kútfők iránt, amelyek a frania királyok hadseregeiben szolgált magyar vitézek, s az egész magyar emigráció történetének részletesebb megismerését tehetnék számomra lehetővé, s szívesen kerestem fel hazai történetírásunknak azokat a termékeit, melyek,
