Zrinyi Miklós Magyar Királyi Reáliskolai Nevelőintézet, Pécs, 1928
11 ken ügyesen végrehajtott vakmerő vállalkozásaival Ráttky csakhamar olyan hírnevet szerzett, hogy a hadügyminiszterhez intézett egyik jelentésében maga a francia fővezér, Villars marsall is a legnagyobb dicsérettel emlékezik meg róla. „Tartozom nékik azzal a bizonysággal — írja a francia marsall, — hogy nincsenek csapatok, melyek nagyobb bátorsággal, nagyobb veszélyek között szolgálnának, melyeket több puskalövés érne és több veszteségük lenne emberben és megölt lóban. Soha katonák jobban nem csinálták a háborút, mint ezek. Adja Isten, hogy a mi lovasságunk is ily szellemmel bírjon, mint ezek.“1 A parancsnokról, Ráttkyról szólva, elismerésének a következő katonásan rövid, de tartalmas szavakban ad kifejezést, „hőmmé de mérite, sent bien son hőmmé de condition et s’expose beaucoup“.2 Ezrede élén Ráttky végigharcolja a XVIII. század első évtizedeit kitöltő összes nagy francia hadjáratokat; vitézül küzd Spanyolországban, Olaszországban, Lotharingiában, Csehországban s 1742-ben, mint dandártábornok (maréchal de camp) a Prága körüli harcokban veszti életét. Ebben az ezredben, a Ráttky ezredében kezdte meg szolgálatát 1713. január 1-én, alezredesi rendfokozattal az a nagynevű emigrált magyar katona, aki Francia- országban, a katonai pályán eleddig legtöbb dicsőséget szerzett a magyar névnek, aki ragyogó pályafutása alatt fokról-fokra emelkedve, mint a ma annyit dicsőített maréchal Foch egyik elődje, a legmagasabb katonai rendfokozatot vívta ki magának hadvezéri érdemeivel, s aki sírfeliratának latin verssorai szerint „kedvence, dicsősége, reménysége“ lett az utolsó Lajosok hatalmas francia birodalmának. Rercsényi László nevénél valóban meg kell állanunk egy kissé, ha azt akarjuk, hogy szereplése, mely a lovasság történetében a franciák nézete szerint is korszak- alkotónak mondható, jelentőségének megfelelő, méltó megvilágítást nyerjen. Gróf Bercsényi László Ignác, a „nagy Bercsényi Miklósnak“, Rákóczi hadvezérének fia, 1689. augusztus 3-án Eperjesen született. Gyermekéveiben tanúja volt tehát annak a sok csapásnak és megpróbáltatásnak mely hazáját — a török járom alól való felszabadulással egyidejűleg — a felszabadítók gőgje és kegyetlen erőszakossága miatt oly erősen sújtotta s újból a teljes elkeseredés örvényének szélére sodorta. Még alig 12 éves gyermek akkor, mikor atyja ellen, mint Rákóczi Ferenc szövetségese ellen, a hivatalos üldözés megkezdődik. 1701. jól. 27-én a Bercsényi-család birtokait, az ungvári várat és a hozzá tartozó latifundiumokat a király parancsára zár alá veszik, s az egyedül maradt kiskorú gyermek neveltetésének gondját kipróbált hűségű, magasrangú hivatalnokokra bízzák. így került a gyermek Bercsényi László 13 éves korában a jezsuiták kassai konviktusába. Ungvárt nem hagyhatták tovább, mert attól kellett tartani, hogy a tüzes lelkű gyermek, aki atyja után vágyott s akinek lelkében ott lobogott már a „bujdosók“ minden elkeseredése, egy napon megszökik s a felkelőkhöz csatlakozik. A fiút apjától tartósan elválasztani azonban nem sikerült. Egy 1703-ban tett sikertelen szökési kísérlete után 1705-ben atyja maga szabadítja ki a „német fogság“-ból s küldi el Rákóczihoz, hogy a francia tisztektől is sűrűn látogatott fejedelmi udvarban művelődjék. A nagy reményekre jogosító, tehetséges ifjú szívesen folytatna magasabb tanulmányokat is, de csak kevés időt szentelhet a nagy- szombati egyetemen kezdett stúdiumainak. 1708-ban leteszi a könyvet, hogy helyette ő is kardot fogjon a kezébe, s 19 éves korában Rákóczi seregéhez csatlakozik. A fejedelem nemesi testőrségében kezdi meg hadi szolgálatát s ott előbb főhadnagyi, majd századosi rangot nyer. A további hadműveletekben Bercsényi László mostmár állandóan részt vesz s mindenütt, de különösen a morvaországi harcokban, valamint a szerencsétlen trencséni és romhányi ütközetekben nagyon kitűnteti magát vakmerő bátorságával. Az utolsó sikertelen harcok után a fejedelemmel 1711-ben ő is Lengyel1 Forster i. m. 62. o. 2 Forster i. m. 62. o.
