Zrinyi Miklós Magyar Királyi Reáliskolai Nevelőintézet, Pécs, 1927
4 A munkának iskolai értesítőben való közzétételét az a körülmény teszi indokolttá, hogy a problémák legnagyobb része szoros kapcsolatban van az iskolával s óriási didaktikai jelentőségük van. A problémák kifejtésében elsősorban azokra terjeszkedtem ki részletesebben, amelyeknek a tanítás szempontjából fontosságuk van. Mivel szerény értekezésemet talán olyanok is olvasni fogják, kiknek nincs filozófiai előképzettségük, e munka végére a benne előforduló terminus technikusok rövid magyarázatát csatolom, hogy így az ismeretlen fogalmak megértését megkönnyítsem. I. Á filozófiai alaptudomány fogalma. A tudományok a maguk tapasztalati adottságukban az életformákhoz tartoznak. Mint a szerves lényekben, bennük is élet, elevenség nyilatkozik meg. Ez az erő itt sem a mechanizmus vak kauzálitásában jut érvényre, hanem a teleológia céltudatos irányításában. S ez az irányító elv, ez a célszerűen ható erő a tudományok mélyén az emberi értelem. Az emberi értelem plántálódik át a tudományok formáiba, ez az isteni szikra ölt testet azoknak szövevényes rendszerében. Az élet nem merev állandóság, hanem folyton erjedő mozgalmasság. Ez a sohasem nyugvó aktivitás az életformáknak s így a tudományoknak is jellegzetes sajátsága. Az emberi értelem alakilag izmosodik, tartalmilag bővül, terjed, s ez az izmosodás, bővülés átplántálódik azokba a formákba is, amelyekben tőle elkülönült testet ölt. A tudományok is az emberi értelem fejlődésétől függően folytonosan változó mozgalmasságot mutatnak: kibővülnek, tagozódnak, fejlődnek. Mindezek a jelenségek a filozófiában is mutatkoznak, bár igen sokan hajlandók a haladás és izmosodás hirdetését a filozófiára vonatkozólag jogosulatlan optimizmusnak bélyegezni. Vagy nem jelent-e hanyatlást, vagy még inkább tudományos csődöt, a Kant utáni ideálizmus ? A nélkül, hogy ezen pesszimizmussal hosszas vitába bocsájt- koznánk, csak arra akarunk rámutatni, hogy egyrészt a tudományok fejlődését, éppúgy mint a többi életforma fejlődését, nem szabad állandó emelkedésnek tekinteni, másrészt azonban még a hegeli „kártyavárban“ is találkoznak olyan gyöngyök, amelyeknek nemességét a modern filozófia is kénytelen elismerni. Bárhogy értékeljük is a filozófia életfolyamatát, annyi bizonyos, hogy a pozitivizmus rövid pangása után ma újra friss, pezsgő élet buzog ennek a tudományágnak a berkeiben s ez a jelenség egyáltalán nem a filozófiai pesszimizmusnak hajlandó igazat adni. Mintha hangosan tiltakozni akarnának a tények az ellen a felfogás ellen, hogy a filozófiának nincs létjogosultsága a tudományok szervezetében. Pedig a kor mechanisztikus, száraz reálizmusa éppen nem mondható kedvező talajnak a filozófia absztrakt ideálizmusa számára. S ez a pezsgő mozgalmasság, az az életvidám építés igenis emelni, tökéletesíteni óhajtja és tudja is a filozófia impozáns, méltóságteljes épületét. Bár nem tudjuk mindig teljes bizonyossággal eldönteni, melyik alkotást illeti meg az örök érvényflség halhatatlansága, de annyi bizonyos, hogy a filozófia kereséseiben, próbálgatásaiban igen sok olyat találunk, ami határozottan pozitív vívmánynak tekinthető. Ez a megállapítás a modern filozófiára is vonatkozik. Annyi bizonyos, hogy abban az erjedésben, abban a lázas kutatásban, ami a modern filozófia forrongó atmoszférájában elénk tárul, sok a salak, sok a pusztán szubjektív értékű elgondolás, spekuláció. De ezt általánosságban kijelenteni s oly hatalmas szellemekre is vonatkoztatni, mint amilyenekkel a filozófia épen a legújabb időkben dicsekedhetik, kishitű lebecsülése volna az emberi méltóságnak. Az nem lehet, hogy az emberiség ezen hatalmas szellemei minden pozitív eredmény nélkül hiába fogyasztják életerejüket.
