Zrinyi Miklós Magyar Királyi Reáliskolai Nevelőintézet, Pécs, 1925
10 tanár közvetlenül értesíti a nevelőt, aki szükség szerint és a növendék egyéniségének megfelelőleg intézkedik. A növendékeknek alkalmazkodniok kell egymáshoz, tanáraikhoz, az intézet rendjéhez. Ez képezi a fegyelem alapját. Fegyelmezésen rendszerint valami dresszurát, kemény szigort vagy büntetést szoktak érteni. Tévedés. Az igazi fegyelmezés rendhez, engedelmességhez, önuralomhoz szoktatás. Ennek a megszokásnak az első jele a növendékek részéről az engedelmesség. Ez megköveteli, hogy az egyén akaratát és személyes érdekét a közérdeknek alárendelje. Ez bizony eleinte nehezen megy, olykor fegyelmi kilengések is előfordulnak, melyeket a nevelőnek mindjárt kezdetben tapintatosan, de vaskövetkezetességgel kell megszüntetnie. Ha gyengéd intéssel, szép szóval, figyelmeztetéssel nem ér célt, akkor a büntetéstől sem szabad visszariadnia. A főszempont a büntetésnél,hogy az mindigaz egyéniséghez alkalmazkodjék. Ahol egy tekintet, egy intő szó is megteszi hatását, ott nem szabad keményebb eszközökhöz fordulni, különben a növendék önérzete vallja kárát. Igaza van Verulami Bacon-nak: „Nem jó kertész az, aki csak fejszével tud fát nyesni“. Jóformán minden növendék más-más elbánást igényel. Amit az egyik fel sem vesz, az a másikat egészen letöri. A célzatot soha sem szabad szem elől téveszteni: a büntetés célja javítás, nem pedig megtorlás. Irányelvül szolgál, hogy inkább maradjon valamely csíny büntetés nélkül, semhogy hiányos kivizsgálás következtében valaki ártatlanul szenvedjen. A meg nem érdemelt büntetés megrendíti a bizalmat, aminek a nevelés látja beláthatatlan kárát. A nevelésnek egyik fontos eszköze az utánzási hajlam felhasználása. Míg a csecsemő első mozdulatai ösztönösek, a kisdedéi többé-kevésbbé már utánzáson alapulnak. Ez az utánzási hajlam különösen a kamaszkorban fejlődik ki nagymértékben. Internátusi életünkben gyakran tapasztaltuk, hogy egyes növendékek nevelőjüket olykor, szinte öntudatlanul, még szavaiban, hanghordozásában is követték, utánozták. Minden szónál, minden parancsnál hatásosabb nevelőeszköz a példa. A nevelő magánélete, minden ténykedése követendő példa gyanánt áll és kell is, hogy állhasson növendékei előtt. Vallási kötelmeit a növendék soha sem teljesíti szívesebben, mintha látja, hogy amit tőle követelnek, azt megteszik a felnőttek is. Nevelői, tanárai is hallgatnak szent misét, térdet hajtanak az oltáriszentség előtt, szent gyónáshoz és áldozáshoz járulnak. Ekként meggyőződésévé válik, hogy mindazt, amit az intézetben látott, hallott, tanult és tapasztalt, nemcsak azért kell követnie, mert elő van írva, hanem mert helyes. így a szeretet és megértés alapján, a növendék könnyen elsajátíthatja nevelője valláserkölcsi felfogását, világnézetét, eszményi gondolkozását. Ily módon a nevelő pótolja a gyermekét szerető és érte élő szülőt, még pedig azt a szülőt, akinek más elfoglaltsága nincs, aki tehát minden idejét és munkaerejét gyermekei nevelésére szentelheti. Ilyen szülő azonban kevés akad. S ezzel elértem ahhoz a ponthoz, amelyen az internátusi nevelés (a gyermek jövőjére való kihatás tekintetében) felülmúlja a családit. A szülők — anélkül, hogy tudnák — gyakran elfogultak gyermekeikkel szemben. Jó tulajdonságaikat nagyító üvegen át látják, hibáikat legtöbbször észre sem veszik, tehát ki sem küszöbölhetik. A merész hetykeséget szellemességnek vélik, a velük szemben tanúsított tiszteletlenséget hajlandók közvetlenségnek minősíteni. Az internátusbán az ifjú a vele egykorúak társaságában él. Érzi, hogy nem ő a központ. Csakhamar rájön hogyha kíméletet akar élvezni, azt társaival szemben neki is gyakorolnia kell. Óvakodik minden nyegleségtől, különben nevetség tárgya lesz. Nem csupán nevelői és tanárai nevelik, hanem egymásra is nevelőleg hatnak. Az internátusi társadalom előkészíti a nyilvános társadalmi életre.
