Zrinyi Miklós Magyar Királyi Reáliskolai Nevelőintézet, Pécs, 1924
8 nemzetben is: a főpapok, főnemesek, köznemesek, polgárok különböző kasztjaiban. A középkor hanyatló századaiban s az újkorban nem is volt már egyéb, mint tartalomnélküli frázis: cégéres takarója alaptalan, kötelességmentes, féktelen jogoknak és szabadosságoknak. A feudális kasztok nem érezték magukban a nemzet szívverését. Azonban volt bennük mégis valami családi érzés, érdeklődés, tisztelet a nagyobb közösség, a saját rendjük iránt. A kaszt ölében tartotta az egyént. Nyújtott neki megélhetést, védelmet, támaszkodási pontot, életformát, kenyeret. Örömük bánatuk közös. Ha néni is volt benne nemzeti öntudat, de volt legalább az egyénben rendi öntudat, kasztszellem. — Benne és általa többnek, nagyobbnak, erősebbnek érezte magát az ember. A francia forradalom a maga hamisan értelmezett szabadságával a kasztokkal együtt ezt a szilárd bázist is szétrombolta. Azt lehetett volna tőle várni, hogy az egyént a szükebb kasztokból egyetemesebb, nagyobb, erősebb egészbe, egységbe, életközösségbe emeli. Lehetett volna várni, hogy az otthon keretét a haza határáig tolja ki, a család körét majd a nemzet egészével méri Életformát ad, melyen tündököl a fajnak minden szépsége; öntudatot, melyben benne forr annak a nagy egységnek testvérisége és ereje; önérzetet mely büszke a fajnak értékeire; szabadságot, melyben a nemzet lelkiismerete és parancsszava villámlik s úgy fegyelmezi magát, úgy paranesol magának minden ember. Hiszen az az öntudatos szabadság, mikor magunknak parancsolunk a nagy eszmék szolgálatában. Ezt lehetett volna várni a francia forradalomtól nagyhangú kijelentései után s ezt követelte volna a fejlődés maga is. Helyette azonban ellenkező történt. A kasztok kereteiből, kapcsolataiból valósággal ki rázta ez a forradalom a gyenge embert. Támaszt, kapcsolatot, támogató segítséget, bátorító öntudatot nem adott neki. Nem adott mást, csak egy frázist: a szabadságot: egy utópiát: a teljes boldogság Ígéretét és egy hamis igazságot, hogy az egyén tehetségei, lehetőségei korlátlanok. Képtelenségek elé állította az embert. Nagy/ási mániájában megtette a kicsiny, porszemembert világpolgárnak, a nagy világot hazájának, az emberiséget testvérnek; holott oly kicsiny az emberi szív, hogy mindazokat átölelni képtelen. Sporndizálta és pulverízálta a francia forradalom a társadalmakat Teremtett egy egocentrikus világot ahol a közjót felváltotta az egyéni érdek, az önzetlenséget, önfeláldozást, az önzés és a haszonlesés — A nemzeti naprendszer centrumát, a nemzeti eszmét felváltotta a porszemember érdeke. Szervezkedni, tömörülni nem szabad: ez forradalmi elv. A mindenható állammal szemben nem lehetnek csak egymástól független egyének: egyenlően gyámoltalanok, kapcsolatnélküliek és korlátlanul szabadok egészen az éhenhalásig. íme így mállott széjjel a nemzet, ez a kemény szikla, mely valamikor viharokkal dacolt, öntudat, erő, belsőkapcsolatnélküli homokszemre. így érthető aztán, hogy a világszabadság tágtorku hirdetői csakhamar hátat fordítanak a saját igazságaiknak. Árulói lesznek a szabadságnak, kovácsolói a kontinentális zárlat népeket fojtogató bilincseinek. Rövid tiz év is alig telt el a forradalom kezdete óta s a szabadság daliái önszántukból vonják az idegen származású zsarnoknak, a világhódító Napóleonnak diadalmi szekerét, készen arra, hogy vele megfojtsák Európa szabadságát. De épen az ellenkezőt érték el vele. Az erőszaknak, Napoleon zsarnokoskodá- sának idején lángolt fel újra a nemzeti eszme Európa népeinek lelkében, Spanyol- országban, Tirolban, Oroszországban, de sehol sem oly erővel, mint Poroszországban. Megszületett itt mint pici kis szikra és odapattant az egyszerű iskolamestereknek: Fichtenek, Hegelnek, Jahn-nak leikébe Nem volt ez valami világrengető igazság, csak egy igen kicsi egyszerű dolog : a köznapi kétszerkettő bizonyossága. Csak az az igazság, bogy az egész nagyobb mint részei. A fa nagyobb, mint sejtjei. Az egy, az egész: a nemzet nagyobb erő, mint a pulverizált tömeg. Az az egy „Wir Deutschen“ mérhetetlenül több, mint a sok millió „Ich.“
