Zrinyi Miklós Magyar Királyi Reáliskolai Nevelőintézet, Pécs, 1924

mámorokon keresztül vezeti hallgatóit a boldogság senki-szigetére, hol kebléi'e vonja, karjaiba zárja szerelmesét. Aztán egyszerre elnémul a szerelem troubadur- hangja s belevág zúgva a hazaszeretet viharvert hárfájába, hogy felébressze nemzetét közönyös álmából. Bálványa: a haza; átalakító földje, porszeme: szent ereklyéje; hite: a Rákóczi üzenete: „Pro libertate“; imádsága: a Brutusok imája: pusztuljon el a föld, ha nincs többé haza. De lenni kell; a jövő alapja a múlt s azért kutatja, Írja, beszéli, színezi, meséli ezt a multat Pusztaszer-tői a Milleniumig, mert tudja, érzi, hogy abból a múltból fog kibontakozni nemzetének megálmodott jövője.

És száll . . . száll a mese csodálatos fantáziájának aranyszálán. Beszövi a Kárpátok országának minden zugát, átmegy a Királyhágón, beragyogja az erdélyi históriák titokzatos sűrűjének útvesztőit, belevegyül a Bácska s Tisza rónáinak szőke napsütésébe s reásimul a Dunántúl lankáira szelíden, lágyan s az agg regőst lábaihoz omolva, felfigyelő lélekkel hallgatja egy egész nemzet. A szemekben felcsillan a lázak tüze, az ajkakon vonaglik a visszafojtott sírás, a szivekben dobog a lelkesedés. Észre se vesszük, hogy a mesélő nincs többé, hiszen a mese él s száll tovább. Régi dalt idéz föl régi dicsőségről, borongós képeket elevenít fel, diadalmas és felejthetetlen emlékek közé visz merengeni és keresni a félbeszakadt álmokat. S mi hallgatjuk önfeledten, az áhitat némaságával ajkunkon s egyszerre felriaszt a kritika metszőén éles szava: nem volt igazi művész; fantáziája nem ismert határt, jellemei is szélsőségesek! Igaz: fantáziája nem ismert határt, jellemes szélsőségesek: De hát feledjük-e, hogy ereiben keleti vér folyik, keleti faj, tehát meg van benne az érzések túlzó exaltáltsága, a korlátot nem ismerő, csapongó képzelő tehetség, meg van benne kelet buja pompájának kápráztató színgazdagsága; feledjük-e, hogy ez a szent keletről hozott kalandos vér itt vert gyökeret a Duna-Tisza mentén, itt frissült fel, itt sziporkázott az égig; itt pedig szélsőségesek a jellemek: Árpádházi Boldog Margitok és Csejthei Báthori Máriák teremnek s férfiak úgy szeretnek, mint a Balassák s úgy gyűlölnek, mint a Stibor vajdák.

És éppen azért szeretem, mert korlátlanul csapongó képzeletével a föld mélységeibe száll, ahonnan mélységes gondolatokat hoz, mert szárnyakon száll a magasba, ahonnan nagyszerű gondolatokat hoz; azért szeretem, mert ha szélsőségesen is, de magyar jellemeket rajzol, akikben benne van fajtámnak minden büszkesége, tüzes szenvedélye, dacos hevülése, felkorbácsolt indulata, benne van merengésre hajló álmodozása, elmélázó komolysága, fel-fel lobbanó életkedve, el-el csüggedő elbusulása, akár lobogó ingujjban űzze a Kiskunság gulyáját, akár ősi kúriákban szittya nekikeseredéssel merengjen a tengerek-mosta országhatárokról, akár Decsi Sándornak, akár Garamvölgyi Ádámnak hívják.

A Jókai gigantikus nagyságát ma nem tudom, nem akarom az irodalmi kritika zsinórmértékével mérni; örökértékké értékelte azt nemzete, mikor nem feledte. Mert nálunk kétszer halnak meg az emberek és kétszer temetik el őket: először a sirba, azután a feledésbe. Jókai nagyságát éppen az mutatja, hogy a magyar feledés sem tudta eltemetni s ma mikor születése centennáriumán eljött hozzánk, ha fáj is lelkének az, amit visszatérése napján a magyar földön talált, mégis itt van és itt marad, szomorú hétköznapjainkba ünnepi gondolatnak, feldúlt hazája peremén élő kiáltó sírkőnek.

Kedves Növendékek, Mélyen Tisztelt Közönség! A magyar földben ősi erő rejlik, látszik, hogy valaha vulkán-élet zajlott itt. Az ősi tűz nem aludhatott ki teljesen, csak ellankadt. A nagy centennáriumok lobbantják fel megint, hogy kitörjön belőle minden vágy, minden dacos akarat, mely benne fáj, benne izzik a keresztet hordozó hármas halomban. A halhatatlan születésnapok halhatatlan szellemeinek: Petőfinek, Madáchnak, Jókainak országakarattá, gondolategységgé,

2