A Pécsi Magyar Királyi Középiskolai Tanárképzőintézeti Gróf Széchenyi István Gyakorló-Reáliskola 1927-28. Tanévi Értesítője
Ibsen Henrik
5 Ibsen, célja tisztaságának tudatában, hivatásában való rendíthetetlen hittel és krisztusi eltökéltséggel tűrte e támadásokat és azokra még csak felelni sem tartá magához méltónak. Úgy állt e piszkos támadások közepette, mint a norvég fjordokból kiemelkedő büszke sziklaszirt, melyre hiába rontanak tajtékzó dühvei a tenger vad hullámai, a szikla áll nyugodt fenséggel, büszkén és rendíthetetlenül. Ibsen tudta, hogy aki győzni akar, annak áldozatokat kell hozni és lemondani kell tudni. Megalkuvást soha nem ismert. Utálta az önzést és azt önmagunk s embertársaink iránt való legnagyobb bűnnek bélyegezte (Peer Gynt). Ideálja volt egyik, leikéből teremtett hőse, Brant, a tántoríthatatlan, minden akadályokon keresztül célja felé törő pap-apostol, akinek az volt az elve: „Mindent, vagy semmit!“ Csak az vegye kezébe a zászlót, csak az akarjon az emberiség vezetője lenni, — mondja Brant-lbsen, akinek a szent cél érdekében semmi áldozat sem nagy: „Mindent, vagy semmit!“ Az emberiség ilyen vezetője és nevelője volt Ibsen. Előtte volt a cél: az igazság, az emberiség magasabbra emelése és boldogsága és ő a lángész elszántságával tört előre a cél felé, nem viszonozva a gyűlölködést, az irigy- kedők mocskolódásait, mert meg volt győződve az igazság diadaláról, bízott az emberiség haladásában és hitt az emberi faj nemesbülésében. De míg pályája első felében az emberiség haladását, a társadalom átalakítását erőszakos úton vélte keresztülvihetőnek, addig az emberiség problémájával való hosszabb foglalkozása arra a tapasztalatra vezette, hogy erőszakos úton az emberiség boldogsága el nem érhető, mert nem a társadalmi állapotok és formák megváltoztatásával, hanem csakis az egyének nevelésével lehet az emberi boldogságot megszerezni. A társadalom azért rossz, mert az egyesek gonoszak. „Amint nem lehet rossz anyagból jó házat építeni, — mondja Spencer, — úgy lehetetlen rossz emberekből jó társadalmat teremteni. Tehát emelkedettebb lelkiéletre, tisztább, magasabb rendű gondolkodásra kell az egyeseket tanítani, „hogy jóindulattal s bizalommal közeledjenek egymáshoz, békességgel és szeretettel“. (Rosmersholm). Nemesítsük meg az egyént és megnemesedik a társadalom. Hosszú, fáradságos munka ez, de részt vehet benne mindenki, — mondta Ibsen — ha hivatását, kötelességét teljesíti, mert az emberi boldogság kiküzdésére mindenkinek van hivatása. így fog létrejönni az emberiség igaz boldogsága az összesség által teremtve: „az egész világ munkája, — az egyeseké és mindenkié“ (Rosmersholm). A nagy pesszimistának hirdetett Ibsen rendíthetetlen bizalommal hitt „a lelki előkelők“ ez országának, a „Harmadik birodaloménak eljövetelében, melyben a görög szépség-ideál, a keresztény erkölcs-eszménnyel harmóniában egyesülve egy új, tiszta boldogságban egyesítené az emberiséget. (A császár és a Galiléus.) Az emberi lélek nemesbedhetési képességének, — egy új magasabbrendű embertípus kialakulásának gondolata, és az emberi boldogság elérhetésének eszméje ezek talán legfontosabb gondolati eredményei szociális szempontból Ibsen dráma-filozófiai elmélkedésének és munkásságának, mert ezekkel belenyúl a mának életébe is. Sohasem volt Ibsen annyira aktuális, mint épen ma, midőn egy világkatasztrófa után hitünkben megtántorodva, eszményeinkben csalódva, az igazság győzelmében vetett hitünkben halálra sebezve állunk, a vigasztalásnak és a reménynek egy sugarát keresve, — és íme, ott van a nagy norvég Ibsen, aki rendületlen hittel hirdeti, az emberi kétségbeesés sötét útvesztőjéből kiútat keresőnek: van emberi fejlődés, van boldogság, van emberiségmegváltás: az emelkedett célokért való törekvés és az egymás üdvéért való szeretetteljes önzetlen munka.
