A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1911-1912. tanévről
Dr. Potoczky Lajos: Ibsen
12 kor férjét bankigazgatónak választják meg, ujjong, hogy anyagi helyzetük oly előnyösen változóit. Ekkor éri a csapás kétszeresen fájón, elviselhetetlenül. A kölcsönkérésnek és körülményeinek napfényre kell jutniok idő előtt. A helyzetét mindinkább felismerő nőnek kétségbeesett vergődése következett most. Kerülő úton megtudja férje véleményét ilyen esetre vonatkozólag. Fejében összezavarodnak a fogalmak. Nem érti, hogyan lehet ő megvetendő, bűnös ? Hát bűn az, ha a nő férje életét a rendelkezésre álló egyetlen módon megmenti, beteg, öreg atyját kíméli. Néhány óra múlva férje megtudja a valóságot. Mi lesz akkor ? Csak egy lehet. Helmer magára vállal mindent és azt mondja : „Én vagyok a bűnös.“ De ezt ő nem engedheti. Inkább meghal, de a remegve-bízon várt csodát meg kell akadályoznia. Mégegyszer kitombolja magát, elbűvöli férjét haláltáncával ismerősük estélyén — azután elmegy örökre. Megjön a hitelező levele az aláiráshamisítással, melyet a dátum kétségtelenné tesz. Helmer megtántorodik, a felháborodás önkívületébe esik, feleségét hazug, könnyelmű, bűnös asszonynak mondja, aki tönkre tette egész boldogságát, semmivé egész jövőjét. Nóra mozdulatlanúl, meredő arccal, némán, iszonyattal néz a tombolom. Milyen másnak ismerte, szerette férjét ! És mennyire csalódott benne! Ez volna Helmer ? Ez az önző, kicsinyes ember ? Aki úgy nevelte feleségét, hogy a világról, a társadalmi berendezésekről mitsem tudjon s most, mikor ebből kára lehetne, ő a vádló ? A hitelező életében beálló hirtelen változás következtében ugyan a kritikus idő elmúlik, a helyzet jóra fordul, Helmer is belátja, hogy felesége szerétéiből tette, amit tett, csak az eszközök választásában és megítélésében nem volt elég belátása, megbocsát neki, sőt boldog hogy megbocsáthat : de mindez Nórára nézve már lényegtelen. Lelkében teljes átalakulás megy végbe. Látja, hogy a világ nem olyan, amilyennek gondolta, férje sem az, akinek hitte ; látja, hogy egész eddigi élete semmis, hogy mindent a legjobb szándékból tett s rettenetesen tévedett, hogy nem volt a maga felelőssége tudatában levő ember, csak játékszer, mert — mert igy akarta atyja, férje, mindenki. Oh, miért is adtak neki annyi cukrot, csókot, miért is becézték, kényeztették folyton ? Úgy érzi, hogy túlságosan jól bántak vele, ez a tragikuma. Ha néha kijavították, megfenyítették, útbaigazították volna, most nem érezne oly kegyetlenül kínzó fájdalmat. Leveti maskaráját, melyben a tarantellát oly részegitően táncolta s ezzel szimbolikusan szakít múltjával. Mindent megmond férjének. Nyolc évi házasságuk alatt tulajdonkép soha komoly szót nem váltottak egymással Otthonuk gyermek-otthon volt s ő voltakép idegen férfivel élt együtt. De most a játszás, az öntudatlanság ideje elmúlt s a nevelés, az eszmélés kora következik. Gyermekeit nem nevelheti — saját magát kell előbb nevelnie. Helmer nem alkalmas az ő nevelésére, azért elhagyja őt.
