A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1910-1911. tanévről

Holló Alajos: A művészi természetábrázolás fejlődése

43

már a szabad természet atmoszferikus hangulatait, a napszakok, borulás, világítási hatásait kutatja, évszázaddal megelőzve korát. Hollandia valósággal a tónusos festés hazája. Kevés szín, végtelen finom levegőtávlat az ő erősségük. Potter a verőfényt, Van der Weide a füstöt, napos könnyű felhőket, Ruisdael a párás háttereket kedveli. Turner, Hobbema a napfelkeltét époly előszeretettel igyekszik a maga vakító nagyszerűségében vászonra vetni, akár csak később a magyar Markó.

A tónusok legismertebb alkalmazása a levegő-perspektíva. Ez a levegőréteg által a távolabb álló tömegeknek a háttér színeihez és tónusaihoz való közeledése. Ma már ábrázolási kellék, de ez sem volt mindig ily magától értetődő, épúgy nem, mint a vonaltávlat.

Magát a fényt s a vakítóan világító testek festését is csak a renaissane óta ismerjük. Hatalmas megkapó erejét ma már mint általánosan használt fogást bármely kompozícióban visszaélésig kiaknázták. A múltban e téren Bartolomeo a XV. és XVI. században már öntudatosan kompozíciójában döntő jelentőségű alakokra helyezi a legerősebb világítást. Rafael már könnyedén alkalmazza a vívmányt; épúgy Tintoretto. Tizian színeinek ragyogását a fénykoncentrálással emeli. Majd Caravaggio, az életkép megteremtője, foglalkozik behatóan a világítás által fokozott mozdulat-problémákkal. Spanyolországban Ribera a sötét háttérből vakító fényben fehérlö izom- és mozdulatkomplexusokkal ragad meg.

Leghatalmasabban Rembrandt fejti meg a problémát és minden tekintetben páratlan művészetének tengelyévé, a fénynek tüneményes erejét teszi. Realizmusa, mely tartalom, felfogás, az embertípusok rajzolása terén kérlelhetlenül az igazságot keresi, a fényhatások fokozására s a világítási effektusok nagy jelentőségeire is rávezeti. A művészi kifejezés minden eszközét játszva használja fel mély, komor tartalmú alkotásaiban, de neki az eddig elért jellemzés és kiemelés módjai mind gyengék a lelkében élő óriási víziók energikus éreztetésére. Keres új módokat, amelyekkel a legfelső fokra csigázhatja egy megrázó, tartalomban is nagyszerű cselekmény megjelenését. Ezt megtalálja a vakító fény erejében. Rájön arra az egyszerű igazságra, hogy amit jobban meg akarunk látni, azt erősebben meg kell világítanunk. Végtelen egyszerű dolog ez és mégis bámulatos, hogy eddig senki ily hatalmasan nem demonstrálta.

Kezdetben száz meg száz tanulmányon kissé túlozva, keresettség látszatával, a meg nem világított helyek túlsötét kontrasztjával emeli ki alakjait, később mint elsőrangú kolorista és félhomályfestő, átengedi a fényt a mellékalakok kontúrjaira is s ami legnehezebb, a homályban levő környezetet átszövi a központ nagy fényességének aranyos, ezüstös lazurjával, a reflexszínek és fények csodafinom skáláján keresztül.

A ragyogó fényben álló alakok és tárgyak formáit erőteljes, biztos rajzzal fokozza s felismeri a nagy fénynek színeket tompító hatását.

E valóságos fénykultusz végre tényleg idealistává teszi e merőben