A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1910-1911. tanévről
Holló Alajos: A művészi természetábrázolás fejlődése
42 Általában a claire-obscure-nak valami szelíd elmélyedésre késztető hatását sokan kezdik felismerni, szemben a tüzes színek és erős fények izgató, lármás, romantikus hatásával. A világítás által létrejött tónusok éppúgy, mint minden más új vívmány, később komplikálódva a szín s a szabad világításnak a tájképfestés terén fellépő új tónusproblémáival, állandó kísérletezések tárgyát képezik s a térbehelyezés, kompozíció legnehezebb feladatai közé tartoznak. A modern festészetben is igen jeles művészek minden erejüket e ponton érvényesítik s mint az összefoglalás és egységes térábrázolás legfontosabb kellékét, öntudatos tanulmány tárgyává teszik. Mikor már a rajz, árnyékolás, távlat, színezés minden finomságait elsajátítjuk, akkor áll elénk e nehéz probléma, a fénytónusok meglátása, mérlegelése s hatásainak kiaknázása. Egy teljes színpompában és plaszticitásban megfestett alakot minden legapróbb részleteiben sötétebb vagy világosabb tónus-skálában megfesteni, bizonnyal egyike a legnehezebb feladatoknak. Épúgy pl. egy fehér falnak világosságát a hó vagy ragyogó víztükréhez mérten helyes tónusértékben visszaadni szintén oly feladat, amely csak a festészet, főleg a tájfestészet igen fejlett fokán lép fel. Nem lehet egyenkint megnevezni e bonyolódott ábrázolási feladatok közűi ki mennyit oldott meg, de kétségtelen, hogy minden megoldás nyomot hagyott s mintául szolgálván az utókornak, azt újabb más, szélesebbkörű képtárgyakon való kísérletezésekre vezette. A világítás tónusainak legfrappánsabb kutatója a francia Carrier, aki majdnem színtelen képeit csodafinom tónusai által helyezi térbe. A ködös, homályos esti holdfény, téli tájképek, az interiőrök mind-mind állandóan emelik a tónus-valőrök fontosságát s így ez is, mint az ábrázolás főkelléke, a festészet soha nem mellőzhető ismeretei közé sorakozik. Azt a kimeríthetetlen különböző tónusfeladatot, amelyet a tájfestés s a vele összekapcsolt figurális festés a modern festészetben feltárt, tárgyalásaink szűk keretében lehetetlenség részletezni. Végtelenül differenciált kultúréletünk minden téren speciálistákat nevel s így a festészet terén is azóta, mióta az a világ összes létező, sőt képzeleti jelenségeit felvette tartalmi körébe, különösen a fény- és árnytónusok nagyon értékes szerepét sikerült megállapítani. Egyik a szín tónusaira, másik a levegő, amaz a fényforrások különleges elhelyezésére s az így létrejött tónus finomságokra helyezi kompozícióit. Eddig a tónuskutatás terén csak a félhomályban keletkező fényárnyalatról szólottunk. Hozzá kell ehhez még fűznünk, hogy a tónusok legfontosabb szerepe különösen a tájfestésben akkor támadt, amidőn a fényforrásokat, égitűneményeket, földrajzi, égalji, év- és napszaki, időjárástól függő tulajdonságokat is kezdték megkülönböztetni. Tudjuk, a tájfestés kezdetben beérte a normális körülmények között megvilágított természet ábrázolásával, de már Giorgone, a tejfestés megindítója, is erős éghangulatokat kedvel. Salvatore Róza, a-tájfestés másik úttörője, a XVII. szászadban
