A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1910-1911. tanévről

Holló Alajos: A művészi természetábrázolás fejlődése

-30 bepillantást abba a csendes szemlélődő világba, amely e kor kultúráját jellemzi s amelynek művészkedésében meg-megcsillan a természet tiszta színeinek szeretete.

Mint minden téren, úgy a színlátás kiművelésében is a renaissance nyitja meg a haladást. Az olasz festészet e fénykora, tudjuk, a figurális alakrajzot és kompozíciót művelte. Monumentális témáit rendesen épületekben, városokban s nagyritkán a szabadban helyezi el. Természetes ennélfogva, hogy a szabad természet igaz színeit nem is kereste, nem is ismerte s azoknak felkutatása a későbbi idők művészetében kifejlődött tájfestészetnek jutott feladatául.

A színezés tekintetében a quattrocento mesterei közűi mindössze Botticelli művészete ad lényegesen többet a rajz- és az egyéb művészi problémáknál. E páratlan szelid hangulatú művésziélek bájos, törékeny nőalakjaihoz, bűbájos firenzei szépségeinek festéséhez megtalálta a könnyed, meleg színezést is, ami Flórenc és Róma legnagyobbjainál nem található. Leonardo, Rafael saját feladataik megoldására elegendő színérzéket tanúsítanak, ismerik a színek egyensúlyát, de a velenceiek magaslatára soha nem tudnak emelkedni. Kizárólag a lokális, tárgyi színeket ismerik; a levegő, fény, reflexek hatásai előttük ismeretlenek, éppúgy, mint a színváltozatok gazdagsága s a színek által való kiemelés titkai.

A színek végtelenül nagy értékét először a velencei festők ismerik fel. Ők nemcsak alakot, formát adnak, hanem ragyogó életet. Ennek oka nem véletlen, hanem a légköri, klimatikus viszonyokban rejlik, éppúgy, mint későbben a flamand és hollandi festészetben a színproblémák korai feltámadása s ennek folyományaképpen a tájfestés rendkívüli fellendülése.

Velence párás tengeri légkörében a tárgyak színei nedvesebbek, tisztábbak, a horizonon a nap virradása és alkonya szivárványszínekben tárja elénk az égalját, a nap bíborkorongja a vizen ezerszeres színpompában tükröződik vissza, végső sugarait rávetve az aranysárga és piros házakra. Flórenc hegyei és Róma kőtömegei ezt nem nyújthatták. Csoda-e tehát, hogy Velencében nyíltak meg a festők szemei előtt a színek csodás gazdagságának és varázsának titkai? Ott ismerték fel, hogy a színek keresése és visszaadása van olyan értékes kelléke a természetábrázolásnak, mint a rajz és az árnyék.

Michelangelo és Rafael előtt jóval már a XV. században, a Bellini- testvérek ismerik fel a velencei légkör e csodás szépségeit. Páduából származtak oda s talán ez is magyarázata annak, hogy egy új világban, mint kívülről betekintők, jobban észrevehették az előttük idegen, új hatásokat.

A színkeresésnek rendkívül fontos tényezője volt még az olajos festéknek feltalálása.

Velencébe Messina, a kiváló rajzoló hozta be az olajfestéket és a Bellini- testvérek tőle eltanulva, teljesen belemélyedtek az aranylüszteres, mélytónusú, színösszeolvasztásra rendkívül alkalmas új anyag tanulmányozásába.