A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1910-1911. tanévről
Holló Alajos: A művészi természetábrázolás fejlődése
— 31 — Gentile Bellini számtalanszor a velencei csatornákon, utcákon, hidakon szerepelteti cselekményeit. Bármily vallásos vagy köznapi képtárgyat válasszon, minden müvén kiérezzük a tájkép, a levegő festésének vágyát, a napsütötte házak, a mély vizek s az eleven, színes embercsoportok keresését. Ez még a kutatás korszaka, a quatrocento. Nagy kár, hogy a tájfestés általa megindított kultiválása a velencei színek legnagyobb ismerőjében, Tizianban, nem talált követőre. Velence akkor fénykorát élte. Gazdag kalmárnép; keleten, nyugaton hatalmas. A fényűzést kereste s a művészetet tisztán az arisztokráciá körébe vitte. E művészet tipikus képviselője Tizian. Nevét a költészet, álomvilág nimbusza veszi körül, művészete a szerelem, a dal, az édes boldogság tündérországába ringat. Ha Rafael az eszményi női lélek, úgy Tizian az eszményi női szépség-típusoknak megteremtője. Az amoroso Velence ébred fel benne, szinte halljuk a lagúnák halk locsogását, amint a gondola végigsiklik rajtuk az alkony pírjában és gyöngyház színeiben s felcsendül az erkély alatt a gitár s egy szerelmes dalnok hangja. Egy új mesevilág az, hozzá képest Rafael rideg kompozitőr s a firenzeiek szárazak és hidegek. E művészet nem értelmünket, nem lelkiismeretünket, nem bámulatunkat és bírálatunkat szólaltatja meg, hanem belemarkol szívünkbe, felmelegít, életkedvet ad, felemel az eszményi vágyak szivárványfelhői közé. Miben rejlik ennek oka? Tizian Madonnái, Vénuszai mindenesetre új tartalommal gazdagították a festészet tárgyi körét, sőt mondhatni, ő tette állandóvá azóta e témát, kétségtelen másrészt az is, hogy úgy férfi, mint női típusai az emberi szépség legideálisabb mintaképei és mégis nem ezen okok adják meg művészetének becsét, hanem a ragyogó, tüzes s amellett olvadékony egy- másbafolyó színezés. Ez volt új, megkapó s a színlátás fejlődésére maradandó értékű. Velencében nem divatozott a freskófestés; a párás levegő nem is kedvezett volna neki; ők nem az épületek díszéül festettek, náluk a szín nem csupán a formák kiemelésének fokozására szolgált, hanem ellenkezőleg, a formákat csupán a színek hordozóinak tekintették. Ez bizonyítja, mily hévvel vetették magukat e kiaknázatlan és végtelen sokat ígérő területre. Még fogunk találkozni többször e jelenséggel. Már a perspektíva, bonctan fejlődésénél jeleztük, hogy egy új probléma mily kizárólagosan egyoldalú tevékenységre ösztökéli ama korok művészeit s íme, újra ezt tapasztaljuk. A velenceiek annyi festőileg értékes s eddig meg nem oldott feladatot láttak maguk előtt, hogy habozás nélkül feláldozzák neki a rajzkompozíciót, sőt a tartalmi kvalitásokat is.
