A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1910-1911. tanévről
Holló Alajos: A művészi természetábrázolás fejlődése
— 21 keletkezéséről mondottunk, áll az idealizálás, sőt a merőben szerkesztés, kompozíció útján létesült festészetről is. Az idealizálás nem egyéb, mint szintén egy határozott cél érdekében való eltérés a természet közvetlenül szemlélhető formáitól. A cél itt nem egy formailag megkötött alakítás, hanem annál néha értéktelenebb, sőt káros törekvés. Amíg az idealizálás a lényegtelen és formailag, tartalmilag amúgy is semmitmondó részletek elhagyásáig megy s az egész megjelenés igazságát nem hogy elnyomná, hanem inkább emeli, addig üdvös; de midőn csupán a tetszetősnek, hatásosnak szolgálatában a festészet minden más kellékét, főleg a belső szerkezeti igazságot áldozatul dobja, megszűnik létjoga és a fejlődést helytelen irányba sodorja, mint azt a festészet nem egy korszaka bizonyítja. Mindezekből az ábrázolás fejlődésének kérdésében már most annyit állapíthatunk meg, hogy úgy a stilizálás, mint a idealizálás külön-külön és együtvéve a vonalrajzot új, értékes, vonzó, gondolkodásra késztető tulajdonsággal gazdagították s az ábrázolást ezáltal magasabb fokra emelték. Nem lehet elvitatni, hogy az idealizálás és stilizálás a művészetekben igen nagy mértékben az emberiség kulturális állapotaitól függő tartalmi, eszmei feladatok által vált szükségessé; de bizonyos másrészt, hogy különösen a stilizálás önálló művészi probléma volt minden időben s gazdagodott azon különböző feladatok által, amelyek alkalmazását szükségessé tették. Ép ez oknál fogva a külömböző stilusok megismerése elsőrangú feladata a műértőnek. Az enemű tanulmányokat nagyon megkönnyíti az építészeti stilusok határozott időhöz és formához kötött korszakainak teljes történelmi készlete. Ismeretes, hogy a legújabb korszakot kivéve, a festészet mindig alkalmazkodott az építészethez. Az ős-ázsiai stilizálást követi a görögök iparművészeti tárgyain világosan látható stilizálás. Ez megmarad egész Róma hanyatlásáig s később átszűrődik Bizáncba s onnan az ó-keresztény művészetbe, de inkább csak dekoratív alkalmazásban. A görögök másrészt folytatják az ázsiai művészet naturalista festészetét, amint azt a Pompeiben fennmaradt gazdag falfestmények igazolják. A kereszténység kezdetén egy egészen más irányú stilizálás lép fel. Eleinte csak illusztrálnak, később ünnepélyes s komor jelenetekhez megfelelő alakítást adnak. A román és gótikus korszakban a legteljesebben összeolvad a képek stilizálása az építményekkel, míglen a renaissance egészen elválasztja ismét a festészetet az építészettől, illetőleg csupán ott stilizál, ahol egyenesen ez a célja, éppúgy, mint a modern kor művészete. Ma ott tartunk, hogy rendeletre, bármily stílusban, kiváló harmónikus alkotásokat kaphatunk, mert a múlt művészete teljesen ki van kutatva e szempontból. Nem szabad összetéveszteni a stílust a különböző epocheák művészi felfogásával. Erről még bővebben lesz szó. Elég egyelőre annyit említeni, hogy minden időben különböző elveket vallott az eszthétika, főleg tartalmi
