A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1910-1911. tanévről
Holló Alajos: A művészi természetábrázolás fejlődése
22 — tekintetben. Ennek frappáns bizonysága az, hogy volt idő, amikor például csupán szent, vallásos képtárgyat, más korszak, midőn könnyed, léha, édeskés, megint más korszak, midőn erős, népies, reális témákat kellett feldolgozni. Annyit megállapíthatunk máris, hogy tartalom tekintetében a művészi felfogás minden más tényezőnél erősebben függött a festészeten kivül álló hatásoktól. Az ideálizálás, mint önálló művészeti cél, majdnem egyenrangú a stilizálással. Ez annyira közkeletű és elismert dolog, hogy sokan szinte ma is ezt tekintik a művészet egyedüli rendeltetésének. Mindig csak szép dolgokat s szépen festeni, nem egy embernek egyedüli véleménye a festészetről. Ez irányú működés az ideálizálás, amely kellő határok közé szorítva, természetesen üdvös és eredményes volt a művészet fejlődésére. Eddigi fejtegetéseinkben a vonalas ábrázolásnak a részletező naturalizmus s az összefoglaló stilizálás által való fejlődését igyekeztünk kimutatni. Mindössze egy dolgon, az emberi test ábrázolásán magyaráztuk ezt ki részletesebben, s most önkéntelenül felvetődik az a kérdés, hogy azon ezernyi más tárgynak és tüneménynek az ábrázolásánál, amelyet időtlen-időkön át érdemesnek tartott a művészet a megörökítésre, szintén támadtak-e újabb feladatok. Más szóval, hogy a fák, hegyek, vizek, levegő, fényesség, emberkészítette dolgok, állatok és a mindenség összes megfogható tárgyainak bevonása a festészetbe — a tartalmi gazdagodás mellett hozott-e újabb vívmányokat a természetábrázolás tekintetében is. E kérdésre megfelelhetünk bármely műtörténet pár illusztrációjának megtekintése által, amelyek világosan mutatják az óriási haladást. A lefestett tárgyak szempontjából vizsgálva a festészetet, megállapíthatjuk, hogy a művészet őskorában az ember s az ember körül forgó (harci, néha polgári) élet képezi az egyetlen képtárgyat. Láthatjuk azt is, hogy egyszerűbb helyzetekből mind nehezebb állásokba, egyszerűbb cselekményekből mind bonyolódottabb s mind eszmedúsabb témákra tér át, s már a görögök próbálgatják a tájak ábrázolását bevonni a művészetbe, de még csak nagyon óvatosan. A középkor vallásos művészete csupán annyiban alkalmaz pusztán háttér gyanánt épület- és tájképrészleteket, amennyiben ezáltal az előtérbe helyezett alakokat szemléletesebbé teszi. Óriási haladást jelent végre a renaissanceban az, hogy a térbehelyezés szükségét kezdik megérezni. Erre kényszerítő ok volt az, hogy már oly magaslatra emelkedtek az embercsoportok kompozíciójában s oly hatalmas eseményeket akartak visszaadni, amelyeken sok-sok, néha 100 alak is szerepelt. Természetes, hogy ezeket térbehelyezni a legraffináltabb összeállítás mellett sem lehetett egyszerű egymásmelléhelyezés által, hanem úgy kellett egymás mögé mélyen hátravinni az alakokat, hogy a köztük levő tér érezhető legyen. Másrészt az előadott események igen gyakran nem zárt helyen, hanem a szabad természetben játszódtak le, ami végre is rávezette a festőket arra, hogy keressék a térbehelyezés eszközeit és
