A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1910-1911. tanévről
Holló Alajos: A művészi természetábrázolás fejlődése
14 bontható : a helyes meglátásra s a látottaknak síkon való megrögzítésére. E két műveletet együttesen nevezzük természetábrázolásnak. Mielőtt ennek kimerítő tárgyalásába fognánk, csupán annyit jegyzőnk meg, hogy itt nem a távlatvonalaknak, a természet színeinek és árnyékainak egyszerű lemásolásáról beszélünk, hanem a művészi természetábrázolásról. A kettő abban különbözik egymástól, hogy az első a dolgok aprólékos hű részleteit is megadja, emez pedig egy magasabb feladat szolgálatában egyszerűsít, hangsúlyoz, kiemel, stilizál és a látottakból elvesz vagy hozzátesz azokhoz. A természetábrázolás imént vázolt fogalmából következik, hogy annak fejlődését megismerni egyike a legérdekesebb és leghasznosabb tanulmányoknak. Csodálatos, hogy mennyien foglalkoznak a művészetek magyarázásával és sejtelmük sincsen arról, mily egymásraépített fokozatos fejlődés eredményei azok a vívmányok, amelyekkel új világok nem is sejtett varázsa lépett be a művészet ábrázolási körébe s hogy ezek ismerete nélkül igazságos ítéletet mondni ép úgy nem lehet, mint annak, aki például a múlt század kereskedelmi forgalmát magyarázni akarná anélkül, hogy számba venné a villamos találmányok szerepét. Egyszóval történelmi érzékünket ezen dolgokra is ki kell terjesztenünk, s minthogy ma már az elemi rajzoktatás a leglényegesebb ábrázolási problémával megismertet bennünket, illő dolog megtanulni, mily módon fejlődött ki a művészi látás és ábrázolás. Azért is fontosak ezen ismeretek, mert a festménynek úgy tartalmi része, mint technikai minősége első pillanatra megállapítható a közvetlen megtekintés alapján is, de a művészi kifejezés egyes módozatait és kellékeit nem oly könnyű felismerni és róluk ítéletet mondani. A körülöttünk térben álló dolgok közül a különböző halmazállapotú vagy különböző sűrűségű tárgyak mint együvé tartozó anyagtömeg — szemünkben a kamara obscura törvényei szerint vonalak által határozott színvagy fényfoltok alakjában rajzolódnak le a szemgolyó belső falára, s mint tudjuk, ott e hatások iránt érzékeny idegvégződésekbe ütköznek. Az idegfejek sűrű és finom egymásmelléhelyezkedése folytán a szem belső falának minden pontja egy-egy felfogó készülék, amely a reáeső ingert nyomban közvetíti az agyba, még pedig nem külön elszakított pontonként, hanem ugyanazon sorrendben, mint a tárgyak vonalainak bevetődött képe, tehát folyamatos vonalakból és pontokból összerótt foltok egymásmellé helyezett sokaságában. Nyilvánvaló már ebből is, hogy a látás magában véve nem egyéb, mint egy projekció, vetület a szemgolyó belső falára s így a látás elemei nem lehetnek mások, mint színes pontok, pontokból összetett vonalak és vonalakkal határolt idomok. Kétségtelen egyúttal az is, hogy e vonalak és foltok csupán azáltal származnak és válnak el egymástól, mert az egyiknek színe vagy fényereje a szomszédos foltéhoz képest különböző. Ha már most meggondoljuk azt, hogy az összes térjelenségek ezen camera obscura képe kizárólag a fentemlített elemek által jön létre, beláthatjuk, hogy az egy
