A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1907-1908. tanévről
Róna Jenő: Hasznos madaraink védelméről
10 „Nyitni kéék — nyitni kéék“ szólamát. Házunk hűséges lakója, a magyar ember istenfecskéje, szemlátomást fogy, nem keresi fel régi fészkét. Erdeink is sivárak, némák lesznek, hiányozván belőlük dallamukkal benső lelki világunkra oly melyen ható szárnyasaink. És ennek oka első sorban maga az ember, a nyerészkedő, mindent pénzzé tenni akaró, lelketlen, tudatlan ember; és másod sorban a folyton emelkedő, a természetet a maga eredetiségéből kiforgatni akaró kultúra. Az emberi könyöriiletesség, irgalom sokat tehet e tekintetben, hogy kertünk, erdőnk, mezőnk ismét csengjen a madárdaltól, hazánk szép egét pedig a madarak ezrei szeljék ismét át. Midőn a tél beköszönt, a hó fehér leple mindent beföd, az ágak zuz- marásak lesznek, szomorú sors vár a nálunk telelő szárnyasokra: a bokor védelmébe húzódva fáznak és éheznek szegények. Hány és hány fölvidítója crdeinknek, ingyenes munkása, rovarpusztítója a gazdának, lesz áldozata a kegyetlen időnek. Kinek nem lágyulna meg ilyenkor a szive? Még a legridegebb lelkű is valamelyes morzsát hint az ég madarainak. Minő szép azon ősrégi szokás Norvégiában, hogy karácsonykor minden háztulajdonos cölöpre tűz háza elé egy kéve gabonát, hogy a béke ünnepén még Isten madárkái se éhezzenek. De mit látunk a szomszéd Stiria fővárosában, Grácban ? A városban, a kiránduló helyeken sűrűn találunk etetőházikókat, 15 m. magas karókon elhelyezett, víztől átjárhatlan tetejű, oldalt szabad kalitkákkal, melyek fenekére szórják az eledelt; a közönség a kenyérdarabkákat fölszedi a földről és beleteszi ezekbe. Majd ily fölirású perselyekre akadunk: „Alamizsnát a madarak számára.“ Az emberek madáreledellel, morzsával telt zsebbel mennek a hires „Stadtpark-ba, hogy etessék kedves égi állatjainkat, amint magyar népünk nevezi őket. A pintyek, cinkék, seregélyek, rigók rögtön ott teremnek, az etető lába alatt szaladgálnak, ugrálnak, várva, hogy eledelt nyújtsanak nekik; a kézből szedegetik el a morzsákat. Hogy a jó bánásmód, irgalmas szív mennyire megszelídíti a madarakat, arra vonatkozólag érdemes megemlíteni a velencei Piazza di San Marko hires galambjait, melyek a környék háztetői alatt fészkelnek. A nagy, szép teret majd egészen ellepik; oly szelídek, hogy csak annyi helyet hagynak szabadon, amennyire a járó-kelő a lábát leteheti. A Márk-templom előtt élelmes talián ül, ki kukoricát árul, papirostölcsérenként tiz centesimiért. A kiváncsi idegen a kukoricát majd a földre szórja, majd a földre guggolva vagy megállva, markából kínálja a közeledő galamboknak, melyek a karra, kézre szállnak és sokszor egymást lökdösve fogyasztják el az eleséget. De nemcsak egyes helyeken, hanem általában a külföldön, Németországban, Svédországban minden valamire való városban, községben láthatók a madáretetők, mesterséges fészkelők. A hasznos éneklő madarak, melyek tőlünk félnek, rettegnek, ott szinte háziállatokká lettek. — Külföldön tehát minő könyörületességröl tanúskodó példáit találjuk
