A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1897-98. tanévről
Ünnepi beszéd. Tartotta Gallovich J. tanár, a királyi ajándék megünneplésére 1897. évi október hó 29-én rendezett iskolai ünnepélyen
— 4 — ért. A válságos időknek vége. Az az uralkodó, kit a magyar nemzet még mint ifjú főherczeget 50 év előtt, midőn Magyarország nádorát hivatalába iktatta, a legnagyobb lelkesedéssel üdvözölt, de aki egy váratlan fordulat következtében utóbb ellenséges hadsereggel jelent meg édes hazánk honfivértől áztatott szent földén: évek hosszú során át tartó szerencsétlen uralma és számos keserű tapasztalat után végre hű magyar nemzete keblére borult! Bölcs királyunk nem kivánja már, hogy megtagadjuk múltúnkat, nem akarja, hogy levessük faji és nemzeti jellemünket; ellenkezőleg, tapasztalatokon okult és szenvedésekben megedzett leikével arra tanít, hogy múltunkhoz hívek maradjunk s az ősök emlékét és hagyományait kegyelettel megőrizzük. Hogy ő ezeket akarja,'annak világos bizonyítéka az a 10 szobor, melylyel a király a magyar nemzetet megajándékozza s melylyel a nemzet hagyományos ősi erényei! leimagasztalja. Mióta nemzetünk mai hazánkban megtelepedett, hármas feladata volt a magyarnak: az államalkotás, a szabadság s a nyugati műveltség védelme és a közművelődés, a tudomány terjesztése, s e hármas feladatot a keresztény valláshoz való ragaszkodás, az uralkodóház iránti hűség s rajongó hazaszeretete által valósíthatta meg. Ezek azok az ősi erények, melyekkel a magyar nemzet annyi idegen nép, annyi viszontagság és befolyás között is fenn tudta tartani nyelvét, nemzetiségét, politikai vezérszerepét s rá tudta nyomni úgy faji mint nemzeti jellegét hazájára; ezen erények jelképe akar lenni a felállítandó 10 szobor. A népvándorlás, ama nagyszerű mozgalom, ama félezredéven át tartott rémületes emberáradat, melynek századokig tartó véres harczai az emberiséget csaknem teljesen elvadították, már véget őrt . Azok a néptörzsek, melyek az Ázsia belsejéből Európába nyomuló hunoktól otthonukból kifizettek, a népvándorlás pusztításai közt elenyészett nyugot-római birodalomban, az ókori társadalom romjain már uj államokat alapítottak, midőn a kilenczedik század vége felé egy lovas néptörzs érkezett mai hazánkba. E néptörzs a magyar nemzet volt. Az Ázsia belsejéből kiszakadt nép Pannonia földét fegyverrel hatalmába kerítette, s az uj hazában letelepedvén, az első száz évet jó és bal kimenetelű rabló kalandok között töltötte el. Őseink, kik csak nehezen tudtak a nyugat-európai népek életéhez és szokásaihoz simulni, dúló hadaikkal beszáguldozták egész Európát: megtámadták a kelet-római birodalmat, pusztították Németországot, bebarangolták Olaszországot s már-már attól lehetett tartani, hogy Ottó német császár részéről ugyanoly sors éri a világrész nyugalmát megbontó jövevényeket, a milyen a frankok kiváló fejedelme, Nagy Károly részéről érte az avarokat. S ekkor, a legnagyobb veszély közepeit, midőn már a megsemmisülés szélénállott a magyar, megnyílt fölöttük a menny, hogy megmentse őket: a pogány magyar nemzet a keresztény vallásra tért.
