A Pécsi Magyar Királyi Állami Főreáliskola Értesítője az 1891-92. tanévről
Ünnepi beszéd a koronázás negyedszázados emlékére. Tartotta 1892. junius 8-án Kosztka György
- 21 tizedében kezdődik, egy új, átalakulási korszak induló pontját jelöli nemzeti s államéletünkben és mert minden átalakulás nem más, mint küzdelem, küzdelem a megifjúlás és elenyészés, az élet és halál közt, nemzetünk csak nagy megrázkódtatások után jutott el virágzásának mostani fokára, szabadságának, önálló nemzetiségének jogos birtokába. Az újjá- ébredés korában egy gondviselésszerü férfiú lépett fel hazánkban, ki bölcs politikájával minden lépten a siker zálogát tanúsította; ki mint a világitó tűzoszlop eloszlatta a nemzetet ölelő sötétséget és kijelölte az útat, melyen haladni tartozunk, ha fajunkat továbbra is biztosítani óhajtjuk, ha lenni akarunk. A nemzet híven követte lépteit. Ám eljött az általános forrongás ideje s a nemzetek közt sokáig lappangó válság hazánk határai közt is vágyakat ébresztett. Nálunk is felzúgtak a vihar szárnyai s egyszerre csak feltűnt a nagy nap, midőn lélekemelő remények közt indultunk a nagy czél felé, melyet számunkra kitűztünk; de a mely czél felé oly rohamosan kezdtünk haladni, hogy a nagy reformátor csakhamar, rettegve e jóslatszerü szavakra fakadóit: „Száguldó csapatok dúlnak szét mindent, a mit épiténk!“ Megtörtént. És mi volt azután ? — Ó, bár soha se kellene arra visszaemlékeznünk ! Bár soha se kellene visszaemlékeznünk a rideg szavakra: vae victis — jaj a legyőzőiteknek! — Jaj volt akkor a magyar nemzetnek 1 Viharos felhők borultak a „nemes“, „nagylelkű“ nemzetre. Még megmaradt legjobbjainkat a száműzöttség keserveire kárhoztatták, vagy vértanú- halálra vezették és kaján örömmel szemlélték, hogyan jár bánatteljes fővel, görnyedező tesitel a zsarnokság járma alá hajtott — csak imént oly dicső, szent harczokban jeleskedő honfi ! Beállott a nemzet-zsibbasztó nyugalom, s a kétségbeesésnek martalékúl dobva, nem volt, ki e vérében fetrengő nemzet sorsán feljajdúlt volna! A győztes hatalom boszúszomjas kezelői a szenvedések tengerével borították el a leigázott, szegény nemzetet. Nehéz napok — évek voltak azok! S már-már attól lehetett tartanunk, hogy közel az idő, midőn „.............Nyomasztó nagy éj lesz; A levert lélek egy sötét vágyat érez: Nem élni! nem élni!“ De nem! E nemzet nem veszhet el „mig csak egy romlatlan gyermeke leszen.“ A tetszhalott felébredett, mert hisz joga volt az élethez s e jogot ezredéves küzdelmeivel, legnemesebb vére hullásával szerezte magának. A magyarok hatalmas Istene meghallgatta a nemzet kérését s megtörtént, a miért oly esengve könyörgött tizennyolez éven át; megjött a „jobb kor, mely után buzgó imádság epedett százezerek ajakán.“ Elhangzott a vihar borzalmas zúgása s ez a föld „melyen annyiszor apáink vére folyt“, újra áll dicsőén. 1865-ben, azon a napon, midőn a
