A Pécsi Magyar Királyi Állami Főreáliskola Értesítője az 1891-92. tanévről
Ünnepi beszéd a koronázás negyedszázados emlékére. Tartotta 1892. junius 8-án Kosztka György
— 20 voltak oly sivár, lelketlen idők is, midőn a végzet ónsúlyként nehezült szegény hazánkra; midőn nemzetünk nem volt más, mint egy lomha álomba dermedett testtömeg, mely az említettem irtóztató nyomás alól csak nagy későn tudta magát kiszabadítani; midőn a magyar nem volt más, mint „rút, sybarita váz“! Százados harczok közt igyekeztünk magunkat érvényesíteni, s a szerencse és balsors ezerféle változásai közt törtünk czélunk felé. S mennyi változáson, hányféle átalakuláson nem mentünk keresztül, míg barbár pogány népből polgárosult keresztény nemzetté lehettünk ; míg a hosszú idők barbár szellemét végre valahára egy nemesebb törekvésekkel telt gondolkozás váltotta fel. Dicső István királyunk volt az első, ki magát a II. Sylvester pápa által küldött koronával megkoronáztatta. Azóta majdnem hét századon keresztül szabadon választotta a nemzet királyát és minden új király- választás arra szolgált egyszersmind, hogy a nemzet felhasználván a kellő alkalmat, jogai megerősítését, vagy esetleg sérelmei orvoslását követelje. Az Árpádok után a különböző házakból származott királyok csak rövid ideig uralkodtak. A Habsburgokig nem volt Magyarországnak dynastiája, mely századokon át adhatott volna az országnak uralkodókat. A Habsburgokkal kezdődik ismét az ugyanazon családból származó uralkodóknak hosszú sora. A trónbetöltésnek most a nemzet és az uralkodó közt támadt azon állandó súrlódás kölcsönöz érdeket, mely szerint amaz a szabad választási jogot fentartani, emez pedig eltörülni s helyette az örökösödést elismerni óhajtotta — mig végre 1687-ben a korona óhajára letett az ország az aranybulla záradékáról s a Habsburg-ház örökösödését elismerte s az 1723-ki törvényezikk másodika az örökösödés sorrendjét is meghatározta. Az örökös királyság behozatalával a hitlevélnek, királyi eskünek s magának a koronázásnak fontossága is emelkedett. Ezek képezik azóta a nemzet alkotmányos szabadságának legfőbb biztosítékát és valahányszor a nemzet a szent koronát királyának fejére teszi, hűséget esküszik uralkodójának jó és balsorsban s viszont a király is nyíltan és hangosan esküszik a törvények, az alkotmány megtartására. Az alkotmány pedig, tudjuk, nem egyéb, mint határozottan körülvonalozott jogok összesége; kétoldalú szerződés király és nemzet közt, melyben meg van jelölve mindegyik félnek a joga és kötelessége, más szóval: a nemzet, mely a kir. korona iránt immár egy ezredév viszontagságain keresztül szinte vallásos kegyelettel viseltetik, csak akkor ismeri el az uralkodót törvényes királyának, ha magát sz. István koronájával megkoronáztatja s alkotmányunk megtartására megesküszik. Mért esett meg tehát, hogy jelenlegi felséges királyunk, ki már 1848-ban foglalta el a trónt, csak 1867-ben koronáztatta meg magát? Kedves tanuló ifjúság! A szellemi ébredés, mely e század második
