A Pécsi Magyar Királyi Állami Főreáliskola Értesítője az 1884-5-ik tanévről
35 tői feldolgozásával, hanem oda vezet bennünket a csaták zajába és rámutat a végtelen csapásra, mely a fanatizmus nyomában szokott haladni; ott látjuk a szegények gunyhóit üresen, elhagyatva, hogy még a halott is, ha sírjából kikelne, megborzadna tőle, mint a lavori tetszhalott leány, tébolyában még a Krisztusképet is kigúnyolva, mely ott az oltár fölött áll: „ . . . reut es dich ? dich reut’s, Das du gekommen bist au’s Kreuz! Das alles, alles ist um dich geschehen !* majd a szántóvető földjein találjuk magunkat, hol csüggeteg kedélylyel szántogat a gazda, mert hiszen nem sokat remélhet a jövőtől, de fia vig danák közt szórja a magot, mert bizni tud még ott, hol az agg már mindent eltűnni lát. „Sein Söhnlein aber streut mit hellem Singen, Weil Jugend freudig hofft: es wird gelingen! Mindmegannyi oly kép, mely magával ragadja az embert. S mit mondjunk ama szenvedélyről, mely a mű egyéb részleteiben, ama szinpompáról, mely egyes hőseinek rajzolásában nyilvánul. Ott vau III. Ince pápa, ott Castelnau Péter alakja, mely egész plasztikai tökélylyel áll előttünk kidomborodva. Végre, mi szintén lényeges, a külső alak méltó a béltartalomhoz. Mellőzve az antik versnemet, a német nyelv szellemének megfelelő verssorokat használ. így a mü külsőleg is teljesen összehangzik a béltartalommal és bár talán vészit méltóságos hangulatából, de gördülékenységben csak annál többet nyer és csak azt sajnálhatjuk, hogy a belső összefüggés hiánya nagyon érezhető. Előttünk áll tehát Lenau úgy a mint élt és hatott az irodalomnak, sokszor nem épen termékeny mezején! Magunk előtt látjuk a nagy-, barna- szemű gyermeket pajkosan futkosva egy-egy lepke után s daczosan kitérve az előtt, ki a kis zsarnoknak hódolni nem akar; látjuk a szép reményekre jogosító ifjút, mint busul el lelke, gyenge vállait a sors csapásai alatt görnyedni érezvén ; látjuk végre a férfiút küzdve a nagy harczban, melynek neve élet s melyben, fájdalom, ő húzta a rövidebbet. Mely keserű csalódás tölthető el lelkét, mily kínzó gyötrelem, hogy lángszellemére örök homály borult. A winnenthali gyógyintézetben töltött harmadfél év alatt elméje olykor visszanyeré fris rugékonyságát és ilyenkor látogatóival Schiller- és Göthéről s a nagy latin bölcsről, Senecáról társolgott; Döblingben már ritkábbak voltak e pillanatok és csak öntudatlan tengődés- nek nevezhető ezentuli léte, bár egy Ízben itt is emlékezni látszott lefolyt napjaira s „Der arme Nimbsch ist sehr unglücklich“ mondá zokogva orvo*
