A Pécsi Magyar Királyi Állami Főreáliskola Értesítője az 1884-5-ik tanévről
denség, a természet, Isten eszméjének lényébe hatoljunk: úgy Lenau is vajmi’ hamar tisztába jött az iránt, hogy a legmélyebb vallásos érzület is tünékeny, ha azt nem a hit, hanem a tudományok szövétnekével igyekszünk nagyobb világításba helyezni. Faust a tenger viharában véli lelkének viharát lecsillapítani s Lenau egy távoli földrészre utazik, honnan még nagyobb elkeseredéssel tér vissza. Faust végre, nem lévén képes lelki gyötrelmétől menekülni, mardosó szivébe döfi a kést s Lenau sem lévén képes tovább is elviselni a sors- és önokozta szenvedéseket, mély homály borítja el szellemét. Ne feledjük, hogy Göthe tragédiája nem érdemli meg minden tekintetben ama végtelen dicséretet, a melyben részesül*) s mondjuk ki másfelől, bogy Lenau Faustját érdeménél alább becsülik és megtaláljuk a középutat, hol költőnk műve helyet foglalhat. A költőfejedelem műve a zseniálisabb, Lenaué emberiebb; Göthe nyelvezetében az erő nyilvánul, Leuaunál az érzés ; Göthe bámulatot gerjeszt, de Lenaut szeretjük. Mindent egybevetve azon eredményre jutunk, hogy : bár oly részletekre akadunk Lenau e művében, melyek örökzöld leveleit képezendik azon koszorúnak, mely a költő halántékát méltán körülveszi, még sem sorozhatjuk „Faust“-ját azon költemények közé, melyek művészi kerekdedségöknél s a bennök kifejezett eszme nagyságánál fogva a classiczitás fokán állanak. Sokkal nagyobb becscsel bir költőnknek két epiko-lyrai nagyobb költeménye : „Savonarola“ és „Die Albingenser.“ Lássuk az előbbit. Girolamo, szokásához híven, most is az erdő mélyében keres szórakozást és jóllehet már régen leáldozott a nap, még sem tér vissza szülei házába. Anyja nyugtalankodni kezd fia sorsa fölött s még nagyobb félelem szállja meg, midőn az éj sötétében, zivatarban tör ki a természet. Megvirradt. A veszélyt sejtő anya, fia keresésére indul, de eredmény nélkül tér vissza. E közben azonban már levél érkezett fiától, melyben ez tudtul adja szüleinek, hogy lelke rég táplált vágyának engedve a Domonkos szerzet tagjai közé véteté fel magát s egyszersmind bocsánatot kér tőlük ezen lépéséért : „0 Vater, Mutter, Gott befohlen ! Ihr Lieben seid nicht trübgemuth Dass ich so plötzlich und verhohlen Entwichen eurer treuen Hut.“ A bolognai kolostorban virágok között találja a perjelt, ki szívélyesen fogadja őt s veszi fel a rend tagjai közé, kik közt Girolamo különösen — 27 — *) Göthe maga is igy szól : „Faustu-om főleg határozatlansága és homálya miatt tetszett11 és „Soh’se fürkészszétek túlságosan az eszmét, mely müvemet súg alt a“ Eckermann: Gespräche mit Göthe (I. Cantu Caesar: Világtörténelem 14. köt. 488. 1.) *
