Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1938

V. Szent István és Szent Imre

V. SZENT ISTVÁN és SZENT IM KE. (Ünnepi megemlékezés.) Elmondta ANGYAL PÁL dr., a budapesti Pázmány Péter Tud. Egyetem nyilv. r. tanára az iskola 1938. nov. 6-iki ünnepélyén. Félévszázadot meghaladó kor távlatának hangulatos képei, emlékei elevenednek meg lelki szemeim előtt, midőn Előttetek — fiatal barátaim — megjelenni s e helyről a mai ünnepély keretében szólni szerencsém van. Az 1883. év szeptember havában léptem át e főgimnázium küszöbét s 8 esztendőn keresztül szívtam magamba felejthetetlen, jó tanáraim ajkáról: a hitet, tudást, izzó magyar érzést, munkakészséget, kötelességtudást, — s mindazt, ami erősségként szerepel az élet küzdelmeiben, — ami hozzásegít a helyes életcélok kitűzéséhez, — s ami kitartó, csüggedést nem ismerő munkásságra sarkall. És midőn az 1891. év június havában — mint érettségizett diák — megváltam a Mecsekaljának e nagyhírű intézetétől, és az azóta elmúlt évtizedek alatt: folytonos fokozódásban mindig a hála érzésével gondolok mestereimre. A hála utóbb mérhetetlen tiszteletté finomult bennem a Ciszterci Rend egésze iránt; mert hisz' ki ne adóznék igaz nagyrabecsüléssel és mélységes tisztelettel Szent Bernát fiainak — a Petrus Venerabilis apát által „hatalmas márványoszlop"-nak nevezett gondviselésszerű férfiú szellemét továbbhordó utódoknak, kiknek az európai, de közelebbről a magyar keresztény kultúra kifejlesztésében elévülhetetlen érdemei vannak. A hála és tisztelet érzelmeit végül átszőtte a rend minden egyes tagjához fűző szeretet. Oly szeretet, mely a családban magasodik nemes vonássá. Fiúi szeretet az Apát Ür Őexcellenciája irányában, ki a jó apa áldozatos gondosságával intézi a rend ügyeit, s aki szívébe zárja mindazokat, kik egyenes leszármazói a ciszterci szellemnek. De kialakult bennünk — ciszterci öregdiákokban — valamiféle — a testvéri szeretetre emlékeztető — titokzatos vonzódás egymás irányában is, mely örömben, bánatban nagy egységbe kapcsol valamennyiünket, oly egységbe, mely erősebb az acélnál, — keményebb a sziklánál. Ne vegye rossz néven tőlem senki, ha — szívem sugallatára hallgatva — minden alkalmat s így a mait is felhasználom arra, hogy először is az őszinte, igaz hálának, tiszteletnek s szeretetnek adjak kifejezést a rend irányában, — úgy a magam, mint összes diáktestvéreim nevében. Van a természetnek egy csodálatos jelensége, amelyet az eszmény öntudatlan kialakításának szeretnék nevezni. Van ugyanis eszmény, mely fejlődésének első pillanatától, teljes kibontakozásáig tudattalanul gazda-