Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1938

V. Szent István és Szent Imre

15 godik egy-egy színnel, egy-egy vonással, egy-egy árnyalattal, míg a lényegének megfelelő síkra emelkedik. A búzamagra gondolok, amelynél igénytelenebb valami alig akad a nagy természetben. A színe színtelen, az íze íztelen, az alakja alaktalan, — s ha kutató szemmel hatolunk bensejébe, egy kis fehérségnél egyebet nem találunk. S mégis ebben az igénytelenségben ősi energiák szunnyadnak. Rejtsük el a búzamagot egy barázda sötétségébe és nyirkosságába, — öntözzük egy esőcseppel, s engedjük, hogy a napsugár körüljátssza sírját, — és ahol ez a búzamag nem lát mást, csak göröngyöt, — nem érez mást: csak egy vízcsepp hideg ölelését, — ott életről kezd álmodni, s kifejti magát a göröngyök szorításából, föléjük nő, hogy az Isten csodálatos világában ringassa karcsú termetét. A tölgy makkjára gondolok, amelyet egy gyermekkéz játszva dobál messze magasra s amelyet a szél vén hegyek oldalára sodor, s amely ott megveti lábát. Néhány év surran csak el szendergése fölött, s amikor a gyermek mint férfi tér vissza, hatalmas törzset talál a helyén, amelyet két karja ölelésével sem ér át. Ebben a kis valóságban benne szunnyadt a jövő fejlődés minden fázisa és azokat öntudatlan erővel alakította ki. Gondolok mindarra, ami a természet nagy világában ma csíra és mag, — ma elenyésző kicsiség, — ami azonban holnap mint igéző szépség áll a szépséget megértő lélek elé. És ez a kibontakozó szépség nemcsak vak erők érvényesülése, hanem eszmék és törvények munkája. Van ehhez hasonló a lélek világában is. A fejlődés törvénye nemcsak a természet, de a szellem világában: a lélekben is érvényesül. A lélek is fokról-fokra gazdagodik egy-egy vonással, — egy-egy színnel, — egy-egy árnyalattal, és a lélek is eszmény szerint alakítja ki a maga életét. Csakhogy míg a búza magjának, a tölgy makkjának nem kell megkeresnie eszményét, mert az benne adva van, — addig nekünk az eszményt meg kell keresnünk, nekünk azt öntudatosan ki kell alakítanunk. Ám az eszmény keresésének s kialakításának nagy munkájában mi nem hagyatkozhatunk magunkra, mert gyengeségünknél fogva könnyen megeshetik velünk, hogy lényegünkkel ellenkező ideált faragunk magunknak s azt követve tévútra kerülünk. Nekünk szükségünk van azoknak a nagy szellemeknek meglátására, útmutatására s vezetésére, — kik feltárják előttünk a vezető ideálokat: a maguk igazságukban, szépségükben s jóságukban. Hála a Gondviselőnek, hogy a magyar sohasem fogy ki a szellemi élet nagy vezéreiből. E vezérek sorából — időbeli rendben is, de különösképpen jelentőségben kettő emelkedik összes nagyjaink fölé: Szent István királyunk és Szent Imre herceg. Szent Imre, aki az életbeszökkenés, az életbeindulás nehéz időszakában életideálja kell hogy legyen minden magyar ifjúnak: erőforrás, mert egyfelől leküzdeni segíti az ösztönösség, a testiség, a materialis kiélés vágyának kísértéseit, másfelől felemel az eszményi magasságba, oda, honnét nem a csaták fegyvereivel, hanem az ártatlan és tiszta lélek bizakodó lendületével lépnek a mindennél értékesebb győzelemhez vezető életharc mezejére.