Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1937

II. Az Eucharisztia tiszteletének fejlődése

11 A XIII. században jött szokásba az úrfelmutatás is, először Franciaországban. Voltak, akik azt állították, hogy csak a bor konszekrálása után változik át a kenyér is. Hogy ezt a tévedést megcáfolják, mutatták fel a szent ostyát imádásra, mielőtt még a pap a bort átváltoztatta volna. A kehely felmutatása a XV. században lett általánossá. 1264-ben rendelte el az Egyház az Oltáriszentség ünnepének megülését. Ennek az ünnepnek kezdeményezője Szent Julianna, ciszterci apáca. 1209 körül látomása volt. A teli holdat látta, amelyből egy darab hiányzott. Belső kinyilatkoztatásból megtudta, hogy a hold az egyházi évet jelenti, amelyből hiányzik még az Oltáriszentség ünnepe. Látomását csak később mondotta el lüttichi papoknak, köztük Pantaleon Jakabnak, aki később mint IV. Orbán néven pápa rendelte el az ünnepet, zsolozsmájának és ünnepi miséjének megszerkesztésével pedig Aquinói Szent Tamást bízta meg. Az úrnapi körmenet nem pápai rendelet, hanem szokás révén terjedt el. Kölnben már a XIII. században megvolt, Magyarországon csak a XV. században van róla adatunk. A szentséges misékről először Magyarország történetében hallunk hírt. Nagv Lajos királyunk 1351-ben kapott engedélvt a pápától, hogy Budán, a Boldogasszony templomában minden csütörtökön a kitett Oltáriszentség előtt mondhassanak szentmisét. A szentséges mise a XV. század folyamán egész Európában elterjedt. A XVI. században Luther azt tanította, hogy az Ür Jézus csak a szentáldozás pillanatában van jelen az Oltáriszentségben. Ezzel szemben a katolikus papság azáltal is tanúskodott a katolikus tanítás igazsága mellett, hogy ünnepnapokon is szentséges misét tartott. A XIV. században nagyszombaton a szentsírba az Oltáriszentséget zárták, s csak a XVI. században került a szentsír fölé, de fátyollal letakarva. A protestantizmusnak az Eucharisztiáról szóló tanítása ellenhatásaként terjedt el először Rómában a szentségimádás, azaz hogv a hívek az ünnepélyesen kitett Oltáriszentség előtt bizonyos ideig imádkoznak. Két módja terjedt el: a 40 órás és a 13 órás. Az első azért, mert Krisztus Urunk is 40 óráig nvugodott a sírban. Nálunk leginkább a 13 órás szentségimádás terjedt el. Az éjjeli szentségimádásnak, amelyet különösen nagy városokban szoktak tartani, az a célja, hogy engesztelje a megsértett isteni felséget azokért a vétkekért, amelyeket a nagy városokban ezekben az órákban elkövetnek. Ugyanezt a célt szolgálja a farsangi szentségimádás is. Több templomban találkozunk örökimádással is, ahol éjjel-nappal engesztelik az isteni felséget. A XVII. századtól kezdve az Eucharisztia tisztelete szorosan egybekapcsolódik a Jézus Szíve ájtatossággal. A XX. század elején b. e. X. Pius pápa újabb fejlődési irányt mutatott az Oltáriszentség tiszteletének a gyakori szentáldozás ajánlása által. Valóban, az Ür Jézus nem csupán azért rendelte az Oltáriszentséget, hogy az oltáron aranyos tabernákulumba bezárva fogadja hódolatunkat, hanem azért is, sőt talán elsősorban azért, hogy lelkünk tápláléka legyen az élet nehéz, tövises útjain. Lelkünk fenntartó tápláléka a kegyelem, amelyet a legnagyobb mértékben az Oltáriszentség vétele által szerezhetünk meg. Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek, mondta az Ür Jézus, s ezt az elvet hirdette