Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1937

II. Az Eucharisztia tiszteletének fejlődése

12 X. Pius pápa is, amikor a gyakori szentáldozást sürgette. Nem az életszentség és a tökéletesség a feltétele a gyakori szentáldozásnak, hanem a halálos bűntől való mentesség, vagyis a kegyelem állapota és a tiszta szándék. Az életszentséget és a tökéletességet majd kialakítja bennünk az Oltáriszentség által közölt kegyelem. Ugyancsak X. Pius sürgette a gyermekek korai szentáldozását is azon elv alapján, hogy a bűn által még meg nem romlott gyermeklélek sokkal fogékonyabb a kegyelmi behatások iránt s biztosabban meg tudja őrizni lelke tisztaságát is a későbbi harcok, küzdelmek idején. Mindkét eszme sok ellenzőre talált eleinte, de most már, mikor látjuk az eredményt, érezzük, hogy a nagy pápa sürgetése a lelkek előrehaladását, nemesedését jelentette. A legújabb korban pedig az eucharisztikus kongresszusok által hódolunk az Oltáriszentségben elrejtőző Krisztus-királynak. E kongresszusoknak az a célja, hogy tüntessünk Krisztus mellett, hogy kimutassuk hódolatunkat, imádatunkat. A kongresszuson az emberiség, mint ilyen mutatja be tiszteletét, azt a tiszteletet, amellyel mi teremtmények tartozunk a Teremtőnek. Aktualitásánál fogva kissé többet kell szólnunk e kongresszusok történetéről és jelentőségéről. Az eucharisztikus világkongresszusok megrendezésének eszméjét először egy jámbor francia hölgy, Tamasier Márta vetette fel a mult században. Ez is, mint minden új eszme, sok ellenkezésre, még a jobbak részéről is, adott okot. Végre is a nehézségek leküzdése után 1881-ben hagyta jóvá XIII. Leó pápa a gondolatot és annak megvalósítását. Azóta harmincnégyszer ült össze a kongresszus. Eleinte még nem volt oly világraszóló esemény s a kongresszusok helye is csak az utolsó évtizedekben lépte át Európa határait. Méreteiben mind nagyobb és nagyobb lett, sőt külső fényben és pompában azok tanúsága szerint, akik már több kongresszuson vettek részt, a budapesti valamennyit felülmulta. A kongresszusok jelentősége, hacsak egy kevés természetfeletti érzék van az emberben, igen nagy. A jelenkor zűrzavaros eszmeáramlatai közepette, amikor a tekintély elvét oly hamar és könnyen elvetik az emberek s elfordulnak a természetfeletti világrendtől és a természeti törvényektől, szinte felüdítőleg hat az a gondolat, hogy azért mégis van felettünk egy olyan szerető és az emberiségnek gondját viselő Hatalom, amelynek ha a követésére adja magát az emberiség, reménye lehet arra, hogy napjaink káoszából eljut majd a nemesebb és Isten gondolatainak megfelelőbb életszemlélet megvalósítására. Azonkívül az eucharisztikus kongresszus jelképezi egyúttal a testvériség közös érzését is. Annyi minden elválasztja egymástól a nemzeteket és az embereket, de a szeretet, amely az Oltáriszentségben megnyilvánul, kell hogy összekösse mindnyájukat. Szinte érezzük, hogy ha színben, nyelvben, műveltségben különbözők vagyunk is, hitünk és Istenbe vetett bizalmunk mégis egy és Istennek mindnyájon gyermekei vagyunk. Az Egyház lelki életén tehát mint vörös fonál húzódik végig az Eucharisztia tisztelete, imádata. Ha külső megnyilatkozásban volt is kiilömbség, a lényeg mindig ugyanaz marad. A vinculum charitatis, a szeretet köteléke, amely Istent közénk a földre hozta, emeljen minket is a magasba Istenhez, ahol majd már nem fátyol alatt, hanem színről-színre láthatjuk a mi Urunkat, Királyunkat, a Megváltót. Molnár Rajmund dr,