Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1937

II. Az Eucharisztia tiszteletének fejlődése

9 szentebb megszentségtelenítő kezekbe kerül. Hiszen így is mennyi rágalomnak, félreértésnek voltak kitéve a pogányok részéről, akik képesek voltak a legrémesebb vádakkal illetni a keresztényeket, azok alapján, amelyek e szent titkokból kiszivárogtak közéjük. Innen van az is, hogy az első keresztény századok íróinál oly kevés utalást találunk az Oltáriszentségre. Szent Jusztin az ő Apológiájában oly félénken tesz csak említést az Eucharisztiáról. Minek is, hiszen csak kinevetnék, félreértenék érte a keresztényeket. De az a kevés dokumentum, mely ezekből az időkből ránk maradt, mégis az Eucharisztiával szemben megnyilvánuló oly bensőséges tiszteletről tesz tanúságot, amely mélyen megindítja az utókort. Már az Apostolok Cselekedetében olvassuk, hogy a hívők állhatatosak voltak az imádságban és a kenyértörésben. És minden alkalommal, mindnyájan a szentáldozáshoz járultak. Mily szentek lehettek azok, ha mindig méltónak találták magukat arra, hogy az Ürasztalához járuljanak. A Kr. u. 80 körül keletkezett Didache-ban, a Tizenkét Apostol tanításának rövid összefoglalásában olvasunk először eucharisztikus imádságról. Egyszerű imádságok ezek, de a lélek bensejéből fakadnak, és az Eucharisztia iránti mély tiszteletről tesznek tanúságot. Az első századokból csak szórványosan maradtak ránk emlékek az Eucharisztia tiszteletére vonatkozóan. Az üldözések idején az Oltáriszentséget a hívek hazavihették magukkal s otthon őrizhették egy díszes kazettában, hogy erősségük legyen a nehéz napokban. Saját magukat áldoztatták meg a hívők. Nekünk talán mindkét dolog szokatlannak tűnik fel. Hogy is mernénk mi arra gondolni, hogy otthonunkban őrizzük, magunknál tartsuk a lakásban az Üdvözítőt. De az első keresztények otthona templomhoz hasonlított, amelyben csak szentség lakott s szentséget lehelt minden. Ami pedig a szentáldozásnak a módját illeti, hogy t. i. saját magukat áldoztatták meg, azon sem szabad megütköznünk. Ez a szokás volt általános akkor, s a szentáldozás szentmise alatt is így történt. Kezükbe kapták az Oltáriszentséget és maguk emelték az ajkukhoz. Hiszen, ha egyáltalán magunkhoz vehetjük, lenyelhetjük az Oltáriszentséget, az Or Jézus szent testét, miért nem volna szabad akkor kezünkben tartani is. Természetesen most a jelenlegi szokáshoz kell alkalmazkodnunk s nagyon roszul tenné az, aki hazavinné az Oltáriszentséget. Az Oltáriszentségnek vértanuja is van Szent Tarzicius személyében, ő volt az, aki a rabokhoz vitte titokban az Eucharisztiát. A II. század folyamán azokban a nyugalmasabb időkben, amelyek az üldözések közt elteltek és nem kellett különösebb módon félteni az Eucharisztiát, áldozás után az Oltáriszentséget egy falba mélyeszteti szekrénybe, vagy külön épített tornyos szentségházban, vagy pedig ezüstből készített galambalakú tartóban őrizték. Az egyik misétől a másikig megőrzött Oltáriszentség azonban azt a célt szolgálta, hogy ezáltal kifejezzék a szentmisének egységét. A szentséglátogatás oly értelemben, amint mi most végezzük, nem volt szokásban. Az Oltáriszentség előtt a tiszteletet nem térdhajtással, hanem főhajtással adták meg. Ez a szokás maradt meg napjainkban is a keleti egyházakban. Mikor az Egyház felszabadult s előjöhetett a katakombákból, lassankint kifejtette csodálatosan szép liturgiáját. Ennek a liturgiának központjában szintén a szentmise van. Az üldözések idején nem volt alkalma az