Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1936
XII. A Ciszterci Diákszövetség
78 rögve, hogy a régi Alma Mater, ahol ma idegen hangokon beszélnek, a miénk legyen, magyar legyen újra! A mi Alma Máterünk is felejthetetlen ünnepnapjai közé számítja és megörökíti azokat a verőfényesen derűs napokat, amikor a mi öregdiákjaink vissza-visszatérnek az ő keblére, mint a gyermekek a swethomba, az édes otthonba, sokszor fáradtan a hajszás, robotos élet rögös, poros országútjárói, a nagy életharcban meg is fogyatkozva, hogy szeretetüknek, hűséges ragaszkodásuknak jelét adják és felújítsák a boldog, gondtalan, ifjú diákévek soha el nem mosódó kedves emlékeit. Egy-egy ilyen hazalátogatás nemcsak seregszemle, nemcsak lélekvisszafordulás az ősi hagyományokhoz, a töretlen, ősi ciszterci nevelőszellemhez, nemcsak felfrissülés, hanem hangos memento, amely a jövő nemzedékre megmérhetetlen nevelő hatással van. Amikor a mi „öreg gyerekeink" az első ifjúság minden szép ujjongásával, férfiasságuk kemény, tiszta lelkületével — mint a keresztény magyar intelligencia küzdő harcosai — a fészekbe visszaszállnak, ezzel példát is akarnak adni a mai tanulóifjúságnak, hogyan kell és lehet emberré érni és emberül élni; a minden ékesszólásnál szebben beszélő cselekedetükkel pedig annak az általuk vallott, megdönthetetlen tételnek igazságát akarják bebizonyítani, hogy minden elmúlhat és el is múlik, de a volt tanítványok kegyeletes szeretete a nevelő Anya és a tanárok iránt s viszont a tanárok gyöngéd, atyai szeretete a volt tanítványok iránt, soha el nem múlik, sőt az évek múlásával egyenes arányban, fokozatosan nő. Suhannak a volt diákok felett az évek, de a régi tanárok atyai szeretete, imája, jóindulatú érdeklődése, féltő gondja, nem egyszer tiszteletreméltóan nemes büszkesége kíséri őket egy életen át. Az intézeti krónikás szorgalmasan összeírta ezeket a találkozókat és most átadjuk neki a szót, hogy lelkiismeretesen regisztrálja azokat is, amelyek a tavalyi értesítőből helyszűke miatt kimaradtak. * Minél hosszabb időt töltött el a szülői házból szárnyrakelt ifjú az élet küzdelmes forgatagában, annál jobban vágyódik az édes anyához, akinek mosolya az első kellemes emléke, aki az első imára megtanította; látni óhajtja régi otthonát, ahol gyermekálmait szőtte, s ahol még minden vágya teljesült és ahonnan reményekkel telt szívvel indult az életbe. Ép ily vágyódó lélekkel várták az 1901. és 1906. évben érettségizettek, az 1936. évi június hó 30-át, amikor 35, illetve 30 év után újból visszatérhettek az új köntösbe öltöztetett, megszépített iskolánkhoz, s őszülő fejjel, gyér fürtökkel újból felidézhették a boldog ifjúkor édes emlékeit. A két évfolyam hazatért növendékei reggel 8 órakor szentmisét hallgattak, amelyet Tordai Ányos dr., bajai igazgató, az 1906. évben érettségizettek volt tanára celebrált. Az elhunyt tanárokért dr. Kéthelyi József, dunaszekcsői esperes, az elhunyt osztálytársakért Bock József, németbólyi esperes mondott szentmisét. A két évfolyam volt növendékei ezután tisztelegtek Kühn Szaniszló igazgatónál, akit Frank Richárd dr., ezredes-orvos üdvözölt a volt tanítványok nevében:
