Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1936

XII. A Ciszterci Diákszövetség

77 E helyen kell megemlékeznünk a Budapesten lakó pécsi ciszterci öregdiákok összetartásáról, akik minden hónap első szerdáján a Zöldfa vendéglőben összejönnek s beszámolnak a pécsi öregdiákok örömeiről, bánatáról. Ez összejövetelek buzgó intézője Sebő Gusztáv, ny. szfv. tanácsi főjegyző, aki az idén jubilált, mert a 100-ik összejövetelt rendezte meg pompás sikerrel. És ezzel itt is nyugdíjba akart volna menni, de az okos öregek jól tudják azt, hogy Sebő Gusztávot pótolni nem lehet. Nem eresztették el, hanem aranytollat vettek neki, hogy csak olvassa tovább is bőrnoteszából a katalógust és jegyezze szorgalmasan az absentiakat. Werner Adolf dr., zirci apátúr pedig dedikált fényképét küldte a hűséges ciszterci öregdiáknak. Meghaltak: Koharits Ferenc, államrendőrségi főtanácsos, Krasznay Miklós dr., ügyvéd, Navracsics Ferenc, keszüi plébános, Filch Andor, műépítész, Pilch Ernő, ny. kir. tvszéki tanácselnök, Rihmer Béla dr., kórházi főorvos, egyet, tanár, Surányi Miklós, író, Szőnyi Ottó dr., praelatus, a műemlékek orsz. bizottságának előadója. R. i. p.! Taglétszám: örökítő tag: 7, alapító tag: 79, rendes tag: 443. Az Alma Mater kéri a ciszterci öregdiákokat és az ősi iskola barátait, hogy a Szövetség testvéri kötelékébe lépni, oda tagokat toborozni és tagsági hozzájárulásukat akár részletekben is leróni kegyeskedjenek. (Évi tagsági díj 4 P.) Az Ür nevében jövünk és az ő nyelvén szólunk hozzátok: „Charitas nunquam excidit." 1. Cor. 13, 8. ,,Dispersit, dedit pauperibus; justitia ejus manet in saeculum saeculi." Ps. 111,9. „Beatus, qui intelligit super egenum et pauperem, in die mala liberabit eum Dominus." Ps. 40, 2. 2. Diáktársí találkozók. Ilyenkor, június folyamán, alighogy lezajlott az ősi diákballagás, az életbe induló ifjak hagyományos ünnepe, az öregdiákok is megállanak az Élet útjain, visszanéznek egy pillanatra és képletesen visszatérnek az Alma Mater kebelébe, tíz-, húsz-, harmincéves találkozóra; sőt akad negyven-ötvenéves érettségi találkozó is, amikor fehérhajú öreg urak — , ötven évvel ezelőtt vidám, ifjú diákok — üdvözlik meghatottan egymást. Igen kedves, szép szokás ez az érettségi találkozó, pár órára visszatérés az ifjúságba, a gondtalanságba. Milyen öröm, amikor a tanár urak is jelen vannak friss, jó egészségben; milyen öröm egymást diákkori becéző néven szólítani, megint együtt lenni, ha csak pár elfutó órára is, a régi pajtásokkal, vidám, kacagó, nótás kis cimborákkal. Ha öreglegények lettek, ha megderesedtek is, sebaj! Az a fontos, hogy az ember magában, legbelül ott rejtegeti a szilárd meggyőződést, hogy ő, egyedül csak ő, a saját külön személyében fiatal maradt! Aztán, később egyre színesebbek és egyre fájóbbak lesznek az emlékek, az egykori kisdiák pajtások közül sokan már csak a hű baráti szivek fájdalmas megemlékezéseiben élnek tovább a megismétlődő érettségi találkozókon! A megszállott területek iskolái felé pedig csak vágyó sóhaj szállhat ma még ... Meglátjuk-e még? Eljutunk-e még ifjúságunk, vágyaink, álmaink drága, virágos egykori otthonába? Ilyenkor meghajtják a fejüket és buzgón, meghatottan imádkoznak az öregdiákok, könyö-