Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1934

5. Kiss Albin: Középiskolai problémák.

26 a helyzet, hogyan kötelezhetné az állam az összes polgárokat arra, liogy gyermekeiket tartósabb időn keresztül iskolába küldjék? Ha megtenné, nem csak az oktatókat kellene díjazni fáradalmaikért, de meg kellene fizetnie a tanulóknak az iskolában eltöltött idejét is, mert ez az egyszerű nép számára a megélhetés egyedüli forrása. (V. ö. De l'importance des opinions religieuses, Liege, 1788. pp. 45—46.) Teljesen igazat kell adnunk Cox-uak abban, hogy a világháború óta a minősítésre vonatkozó igények megnövekedtek s az ifjak új hatalmas seregei kopogtatnak az iskolák kapuin. Ám a helyzet igazi orvosságát egy oly javaslat képviselné, amely az államhatalmat s az iskolafenntartó hatóságokat kisegítené abból a nehéz circulus vitiosus-ból, amelybe kerültek. A jelenlegi pedagógiai berendezkedés ugyanis képtelen a tanulni vágyó ifjak friss csoportjainak befogadására. A meglevő keretek enoiinis kitágítására lenne szükség, de erre nem nyújtanak módot az ellehetetlenült életviszonyok. Ezt a problémát Cox meg sem érinti, de egyáltalán nincs is ember, aki az adott viszonyok között annak megoldására vállalkozni tudna. A magasabbrendű kultúrának az anyagiak mellett szellemi feltételei is vannak. Ezekkel Cox könnyedén leszámol. • Ajánlata az, hogy az akadémikus jellegű ismereteket a minimumra kell leszállítani a középiskolákban. Ha ez a gondolat valóra válnék, a középiskolákba bejutott ifjaknak jelentékenyen nagyobb percentszáma haladna át sikerrel az összes osztályokon, mint a jelenlegi értelmi szelekció mellett — s így még roskasztóbbá válnék az a kereszt, amely a középiskolát végzett ifjak elhelyezésével nehezedik a társadalom vállaira. A nemzeti közösség ugyanis — a maga természeti törvényei szerint — a lakosság aránylag kicsiny percentszámát tudja csak a szorosan vett értelmiségi pályákon foglalkoztatni. A nagy többségnek a szakbeli pályákon kellene elhelyezkednie. Mindenesetre a nemzeti művelődés szempontjából kiváló előnyt képviselne, ha minél nagyobb számú intelligens elem kerülne be az iparosok, kereskedők s a mezőgazdasági termelő munkások soraiba, de a pangó nemzetgazdasági helyzet nem nyújt lehetőséget a felszívásukra; másrészről pedig a középiskolát végzett egyének a szakmai pályákon nem igen találják meg egyéni ambíciójuk kielégítését s csak tört reményekkel s elégedetlen szívvel hurcolnák a nevezett életfoglalkozások igáját. A világháború s nálunk az összezsugorított nemzeti élet oly feladat elé állítottak bennünket, amely korábban ismeretlen volt előttünk. Szívesen ringatjuk magunkat abban a reményben, hogy itt átmeneti nehézségekről van szó, amelyek a világhelyzet módosulásával maguktól megoldódnak. Ha a nyomasztó állapotok sokáig tartanak, az a nagy kötelesség várakozik reánk, hogy életfilozófiánkat hozzászabjuk a kényszerhelyzethez s megragadjunk minden tisztes lehetőséget — a tanulmányi idő bármely fokán kínálkozik is — az egyéni életlehetőségek kizsákmányolására. Ám a probléma megoldásához egy hajszálnyival sem juttat közelebb bennünket egy olyan indítvány, amelynek érvényesítése a legnormálisabb életviszonyok között is utópia számába vehető. A demokratikus nevelési ideál szempontjából ugyancsak gazdagon sarjadozhatnak az aggodalmaink. Amikor nevelési célokat tűzünk ki az iskola elé, akarva, nem akarva a világnézetek talajára kell lebocsátkoznunk. Végzetes tévedés volna azonban a világ'képet arra a szegényes kapcsolatra korlátozni, amely az egyén és társadalom között fennáll. A gondozásunk alatt álló gyermek nem csak egy szűkebb, vagy tágabb körű közösség tagja, hanem ember is, aki ama kérdéseket: Mi az élet eredete? Mi a mi szerepünk a világmindenségben? Mi lesz a végső sorsunk? — szükségkép felveti maga előtt. Azután a gyermek önállóságra hiva-