Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1934

5. Kiss Albin: Középiskolai problémák.

27 tolt egyén, mikrokozmosz is, áki természetjogon tart igényt a maga belső világának szabad kifejtésére. De azután nehézségek mutatkoznak a deínokracia fogalmi körének s értékének megállapítása körül is. Ahogy a demokracia a maga gyakorlati kristályalakjaiban előttünk áll, nem minden formájában alkalmas nevelési ideálnak. Mindenesetre a demokracia szónak igen helyes értelmezést is lehet kölcsönözni, ha egészséges transseendens alapokat vetünk számára. A keresztény életfelfogás, amely Istent atyának, uz embereket az ő gyermekeinek s így egymás között egyenjogú testvéreknek tekinti, a legideálisabb demokratikus életszemlélet képviselője. Ennek a régi szellemnek ujjnyomatai a modern gondolkodók lelkében is észrevehetők, anélkül, hogy maguk számot tudnának, vagy akarnának adni róla: hivatalos álláspontjuk azonban az immanens értékeket — itt a demokráciát -olyan határfogalomnak tekinti, amelyen túl semmi sem következik. Cox úgy véli, hogy a demokráciát a maga eszményi formájában az iskolának kell megfogalmaznia. Ám egy közismert nevelői tekintély, j. Dewey, épen az ellenkező véleményen van. Ö azt vallja, hogy a gyermekek elé olyan cselekvési motívumokat kell kitűzni, aminők a felnőtteket vezetik az életben. Szerinte tehát nem az iskolának kell nevelnie a társadalmat, hanem a társadalomnak az iskolát. Következőleg a probléma nem oly egyszerű, mint ahogy a társadalmi pedagógusok elképzelik. Ha nincs valami magasabb zsinórmérték, amely szerint az iskolai nevelési cél s a társadalmi közszellem becse elbírálható, az iskolai nevelés ügye már az elméleti alapvetésnél megfeneklik. Efemer ötletszerűségek lesznek mindkét tényező irányítói s a nevelési elv vagy a „cum lupis ulnlabis" lesz, vagy a magasabb rendű értékek érvényesítése érdekében foganatba tett, állandó viaskodás következik be az iskola s a társadalom között. De azt mondhatja valaki, hogy a pedagógiai eljárásnál a demokráciának pontos elhatárolására nincs is szükség. Elég azt a lényegi elvet kiemelni belőle, hogy az egyéni érdek a közérdeknek mindenkor alárendelendő. Ez a tétel, mint beidegzett nevelési eszmény, teljesen elég lesz a helyes szociális magatartás szabályozására. A kérdés megvitatásánál újra Neckernek adjuk át a szót, akinek fejtegetéseit a lelki világ modern forrongásaiban is nagyon érdemes figyelembe venni. Egyesek — mondja Necker — hivatkoznak a köz- és magánérdek szoros kapcsolatára s azért kívánnak az egyéntől áldozatokat a közösség javára, mert a saját érdekeit is szolgálja velük. Könnyű és hathatós lenne ez az érvelés, ha a társadalom minden szemlélődőre a tökéletesség s harmónia benyomását gyakorolná. Ám az emberek ezrei s milliói csak azt veszik észre, hogy a körülöttük hullámzó élet a hatalomnak s a gyengeségnek, a tekintélynek és szolgaságnak, a fényűzésnek s a riasztó nyomornak keveréke. Azok az egyének, akiket a sors kedvezése felmentett az élet súlyos gondjai alól s akik értelmi csiszoltságuknál fogva fel tudják fogni a társadalmi organizáció elméleti nagyszerűségét, bizonnyal szívesen veszik a szóban forgó tétel propagálását, mert hiszen ez a melior conditio possidentis kedvezményét igyekszik számukra biztosítani. Ám a köz- és magánérdek egyezését ők sem tekintik olyan princípiumnak, amely az ő lelkiségük minden rezdületét közvetlenül és hathatósan szabályozni tudná. Viszont azok, akiknek számára üllő és kalapács az élet s nem ver ki belőlük egyebet jajszavaknál, a társadalmi organizáció szépsége előtt bajosan fognak meghajolni s egyáltalán nem fogják megérteni, miért tekinthető az ő érdeküknek,ha a világnak őket környező s irigységüket felkeltő javairól lemondanak. A pusztán értelmi argumentáció, amely a szociális érdekeken kívül cső szempontokat nem veszi észre