Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1931

•5 Üjabban azonban mintha elfelejtettünk volna önállóan alkotni, magunkból termelni és nem éreznők már igazságát annak a tételnek, hogy a nyelv voltaképen a nemzet lelkének az arculata, a nemzeti géniusz legremekebb, legcsudásabb, legjellemzőbb alkotása, amelyet őriznünk, védenünk, ápolnunk kell. Csodálatosan rugalmas, zamatos nyelvünk egy idő óta mintha megbénult volna! Régen, amíg a/ önállóság érzete, nemzeti öntudata, büszkesége és teremtő-alkotó ereje nagyobb fokban megvolt a magyarnak, akkor is termérdek szó-anyagot vett fel magába és nyelvébe, de ha embert, ha szót, ha intézményt vett át, azt átalakította a maga képére; akkor az idegen szók kérdése nem okozott sok fejtörést, egyszerűen beolvasztották azokat a nemzeti nyelvbe, a honfoglalás előtti időkben épúgy, mint a későbbi századokban. Szóval, a magyar nép nem volt soha hajlandó arra, hogy nyelvét az idegen kedvéért kificamítsa; ő törte össze inkább az idegen szót: addig gyúrta, amíg csak kedve szerint való, zamatos magyar szó nem lett belőle. Igv alkotott a briinni posztóból egyszerű áthasonító folyamattal mentét és attilát és bekecset, a capitulum-ból káptalant, a diaconus-ból deákot, a bürger-ből polgárt, a zwirn-ből cérnát, így lett a Breslau-ból Boroszló, Leípzig-ből Lipcse, Wien-ből Bécs, Dresden-Brehmen-ből Drezda, Bréma, Zagreb-ből Zágráb, Belgrádból Nándorfehérvár s egyéb hagyományos városnevünk a hazai magyar használatra. De ina nem a/ idegenből csinálunk magyart, hanem a magyarból idegent és ma már tengerré növekedett a mi magyar beszédünkben a sok mételyező, felburjánzó gyom, a magyar nyelv eredeti szépségeit fojtogató fattyúhajtás, idegenszerűség, amely, mint a szú a tölgyet, úgy rágja a mi magyar nyelvérzékünket és pusztítja annak életerejét. Mivelhogy az idegen forma idegen szellemet, idegen gondolkozást, észjárást csempész belénk és ha egyszer megvesztegette nyelvünket, megvesztegette a nemzet lelkét is. Ismétlem, hogy a nyelv egy faj, egy nemzet logikus gondolkozásának, filozófiájának, világfelfogásának, szellemének és érzelemvilágának megtestesülése; géniuszának legősibb, legeredetibb alkotása, egy faj, (így nép egész lelkisége, lelki és érzelmi berendezettsége, jelleme. Egy faj, egy nemzet abban különbözik más fajoktól és nemzetektől, amiben nyelve különbözik más nemzetekétől. 11a egy nemzet elkezdi gondolatait, érzelmeit, indulatait, lelki életének jelenségeit: kérését, haragját, parancsát, udvariasságát, jókedvét és ragaszkodását idegen nyelvek formáihoz idomítani, akkor már a pusztulás útjára lépett, inert eredetiségét, önállóságát, jellemzetességét veszti el és csak idő kérdése, mikor olvad fel egy nagyobb, egy életrevalóbb nemzetben, — mint a só, vagy a cukor a folyadékban. A rontás és romlás pedig nem áll meg a nyelvnél. Sőt ellenkezőleg — azt hiszem — a nyelvet támadja meg utoljára. Ez tudniillik már az ostromlott erődnek a fellegvára. A divat, a társadalmi szokások, a játék, az ízlés, a művészetek egyes ágai, a törvényalkotás, a tudomány, a politika, a modern forgalom, a népek szellemi és fizikai érintkezése, kereszteződése és keveredése folytán állandóan ostrom alatt áll és ahol kevés ellenállást talál az idegen ostromló, ott mindez könnyű prédának mutatkozik. Ma, a közlekedési eszközök technikai tökéletesedése korában, amikor valósággal megszűntek a távolságok, az emberek elkeveredése olyan ellenállhatatlan és rohamos, hogy csakugyan azt kell kérdezni: ha egy ősi embercsoport, amely magát fajnak, népnek szereti mondani, létrehozta nyelvét és ezáltal megadta magának a nemzeti jelleget, mi az, amivel ma fenntarthatja egyéniségét, nemzeti jellegét s mi az, amivel úgynevezett fajiságát meg tudja védeni, fenn tudja tartani és tovább tudja fejleszteni? Azt kell erre válaszolnunk, hogy nincs más menedék és védelem, eszköz és mód, csak a nyelv! Mert hiába hivalkodnak sokan fajtisztaságukkal, ha ez a keveredés olyan nagymértékű, hogy tiszta fajról egyáltalán nem lehet beszélni!