Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1931

A nemzet nyelvében él és virul. Antoine Meillet, a College de France nagynevű tanára, a ma élő francia nyelvészek egyik legkiválóbbja, Európa népfajairól (Sur Races Européennes) tartotr, a/óta könyvalakban is megjelent, egyetemi előadásaiban a legnyomatékosabban hangsúlyozza, hogy a nyelv védelme a nemzeti, a faji lélek védelmét jelenti, úgyannyira, hogy ha a nyelvet nem tudja a faj szeretettel megvédeni, fenntartani, fejleszteni, a tökéletesség lehető legmagasabb fokára felemelni, akkor ott, abban a fajban már a métely, az őrlő szú a gyökereken rágódik és ennek a fajnak, ennek a népnek pusztulás a sorsa, — mert a nyelv lazulása, sorvadása a nemzeti, a faji együttgondolkozást és összetartást is lazítja, sorvasztja. A bolgár bizony turáni faj szerinte, de mint hódító beolvadt a meghódított népbe, mert lassan kicserélte vele nyelvét és a bolgár ma gondolkozásában, szokásaiban, érzületében szláv nemzet, mert fölvette ennek nyelvét. Erősen hangsúlyozza Meillet a magyar szókincs vegyes voltát és azt mondja nyelvünkről, hogy az annyira telidestele van török, latin, szláv, német elemekkel s különösen a mai magyar nyelvben annyira szertelenül divatba jött a német szó és németes kifejezésmód, oly nemzetietlen fejlődési irány indult meg, hogy egyre hatalmasabban fenyegeti a magyar népet is a német nyelv és faj részéről az a sors, mi a szlávság részéről a bolgárt érte. Egyebekben ez a sors minden kisebb nép nyelvének közös sorsa, épen úgy, mint ahogy politikailag is védenie kell magát egy kis népnek örökkön-örökké a nagyobb és haladottabb népekkel szemben. „A nyelv ugyanis olyan — mondja Kenedy Géza — mint a fonogrammlemez. Nemzete faji sajátságai, életviszonyai írott formákban belenyomódnak és századokon, évezredeken keresztül is kihallatszanak belőle. Mellette azonban a nyelv folytonosan fejlődik is és jaj neki, ha gazdája, a faj. a nemzet nem képes megmenteni még a hirtelen és túlságos gazdagodástól is. Eredetiségét, önállóságát, egészséges színét, zamatát a betóduló idegen hatások könnyen elnyomják". Anioine Meillet megállapítását valóban el kell fogadnunk, mert feltevéseiben és következtetéseiben — a politikát leszámítva — nincsen hiba; ugyanezt az elgondolást olvashatjuk akár Max Müllernél, az oxfordi egyetem híres tanáránál is, aki szerint minden nyelvnek van valami külön, sajátos verete, patinája; vannak egyénítő vonásai s ezeket értékeseknek és megóvandóknak tartja épúgy, mint a nemzeti léleknek egyéb megnyilvánulásait. Azt is be kell vallanunk, hogy a faj, a nemzet jó egészségét, öntudatát, helyes nyelvi és esztétikai érzékét, nagy életerejét jelenti nyelvének helyes védelme, mert egészen természetes, hogy minden élni akaró, művelt nép igyekszik megőrizni nyelve épségét, eredetiségét és törzsökösségét.