Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1931

IS) különbség, amely a különböző nemzetek, illetve azok megszólaltatói között fennforog. Mindenesetre a legszögesebb az ellentét a németek és az amerikaiak szellemi berendezettsége között. A német nép intelligenciájának közszellemében az ősi tekintélyi elv, ha sok irányban megtépázva is, de keresztiilélte az idők viharzásait s a mélyebben szántó elmék tekintete előtt ma is úgy tűnik fel, mint a konszolidáció mellőzhetetlen feltétele. Az amerikai nép. legalább is az idézett képviselői után ítélve, szinte azt a benyomást kelti, mintha a legfrissebb hóval, vagy esővel hullott volna a földre. Ha Hart és Raup felfogását az amerikai közlélek hűséges tükörképének kellene vennünk, az ó és új világ szellemi cooperatioja szempontjából teljes reménytelenséggel nézhetnénk a jövőbe. Szerencsére azonban nem ez a helyzet. Az új világban, miként a szellemi élet összes színterein, a pedagógiában is merészebben érvényesül a kezdeményező erő. Am a szélső individualizmus, mint a nevezett írók információiból is kitetszik, épenséggel nem tekinthető a lelkek egyeduralkodó hatalmasságának. Az Egyesült Államokban a gyakorlati életben történő elhelyezkedés nincs oly merev sablonokhoz kötve, mint Európában. Megértjük bizonyos fokig azt a törekvést, hogy az egyéni érték, akár az iskola falai között, akár az élet hullámveréseiben szerezte meg a maga csiszoltságát, ne találjon semmiféle intézményes akadályra a maga előhaladásában. Ebből a szempontból az új világ mestere lehet az ónak s a kimagasló szellemek, ha az önképzéshez megkívántató nagy arányú szorgalommal is rendelkeznek, minálunk is megfelelő méltánylást érdemelnének. Annyiban is szívesen teszünk engedményt az amerikai pedagógiának, hogy az egyetemes lelki energiák felébresztésére fordított gond mellett az értékes egyéni tulajdonok különös figyelemben s ápolásban részesüljenek. Nem tudjuk azonban helyeselni sem azt az elméleti igényt, hogy egy ország pedagógiája a kivételes egyének zsinórmértéke szerint rendezkedjék be, sem azt a gyakorlati eljárást, amely ezen cél felé a rendszerezett ismereteknek s művelőiknek, az iskoláknak, diszkreditálásával törögesse az utat. Hallgassuk meg azokat a tanácsokat, amelyeket nem régiben egy angol individualista adott honfitársainak: „Be kell zárni minden iskolát. Csak egy-két műhely maradjon nyitva a gyakorlati készségek elsajátítása kedvéért. A gyermek ne tanuljon olvasni, vagy legfeljebb csak akkor, ha a maga vágyai ösztökélik erre... Az ember végső célja nem az ismeret, hanem az élet. Helytelenebb jelszót nem tűztek ki még a világ elé, mint azt: Ismerd meg tenmagadat! Helyette ezt a mottót kell választani: Légy egészen a magadé!" (D. H. Lawrence). Nem óhajtjuk Lawrence felfogását az individualista pedagógia tipikus megnyilatkozásának tekinteni, hiszen az ő szellemi kilengéseiben az individualizmus hívei maguk is láztünetet látnak. Meg kell azonban vallanunk, hogy ez a gallimathiasz logikus következménye az individualisták egyéniség-elméletének, amely szerint az individuum a születéskor készen kapott létforma, amelynek csak napra s levegőre van szüksége, mint a növénynek, hogy teljes alakját ölthesse magára. Ennek az ideálnak megvalósítására csakugyan nem kell semmiféle tudomány, vagy iskola, csak az élet televényföldje, amelyben az emberi ösztönös tulajdonok ugyanoly szabadon tenyészhetnek, mint az őserdő fái. Minthogy azonban a gyakorlati élet is — épen a jelen felfogással okozati összefüggésben — igen sok hasonló jelenséget produkál, nagyon megokoltnak tetszik az a feltevés, hogy az individualista felfogás a maga mélyebb alapjaiban, kivált pedig az ő ismeretelméletében, rejti magában azokat a fogyatkozásokat, amelyek a külső jeleknek magyarázataiul szolgálnak. Az individualista abból a téves alapelvből indul ki, hogy az ő világnézetének megállapításánál kizárólag a maga energiakészletére támaszkodliatik. Talán 2*