Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1931

•15 kifejlett ember. Flitner pedagógiája evvel az eszményképpel nem helyezkedik szöges ellentett álláspontra, de mellőzhetetlenül szükségesnek tartja annak az ősi humanista ideállal való kiegészítését. Igen nagy tévedésnek minősíti azt a felfogást, hogy a nevelők az újabb pedagógiai eszmék összetalálkozásából a régi világnézletek válságára vonnak következtetést. Pusztán pedagógiai alapon nem lehet világnézletet megteremteni. A megoldás akkor lesz a legtermészetesebb, ha a keresztény világfelfogás is átveszi a pozitivista irányzat használható elemeit, de viszont a szabadgondolkodók sem zárkóznak el attól, hogy a mi erkölcsiségünk és életfelfogásunk keresztény lényegét tisztelettel honorálják. Miben látja tehát Flitner a nemzetközi pedagógia gyümölcsöző érintkezési pontjait? Mindenekelőtt a pedagógiai kérdéseknek a szellemtudományok módszerével történő kezelésében; azután az egyes neveléstani rendszerek és módszerek kicserélésében; végül pedig a pedagógia fogalmi körének új tartalommal való megtöltésében. Az utóbbi munkaterületnél az a gondolat lebeg a szemei előtt, hogy a pedagógia ne pusztán a jelen, átmeneti élet viszonyaival számoljon, hanem szenteljen gondot a már megszerzett nemes értékek fenntartására is. Példának hozza fel a jelenkor embertípusát, amelynek szellemisége racionalista, ethosza pedig pozitivista s így képtelen arra, hogy az életnek ezen kategóriákon kívül eső, finom elemeit megmagyarázza vagy épen ápolásban részesítse. Azért kíván visszafordulni a múltba, hogy a hagyományok s az egyházak ereje pótolja ki azt, ami az új ideálokban hiányzik. A nemzetközi érintkezések sikeressége csak akkor látszik biztosítottnak, ha a népegyediségek szellemi és erkölcsi erői elismertetésben részesülnek. Ha az új szellemi kapcsolatnak az lenne az ára, hogy rideg, pozitivista törekvések fűzzék össze Európa népeit, ezt mindazon csapásoknál is súlyosabbaknak tartaná, amelyeket a világháború zúdított reánk, mert ez azt jelentené, hogy Európában a régi magas kultúra romjain racionalista barbárság ütné fel tanyáját. NyugotEurópának az a magasztos hivatása, hogy a kereszténység s a humanizmus szellemének terjedését szorgalmazza a Földgolyó népei között. E téren örömmel üdvözöl minden eszközt, amely alkalmat biztosít a nevezett értelemben való apostolkodásra. Arra azonban nem válallkozhatik. hogy az érintett eszmények — alku vagy kompromisszumok révén — kisikkadjanak a német nép lelki erőkészletéből. Azok után a szimpatikus, finom lelki rezdületekről tanúskodó fejtegetések után, amelyeket rövid összefoglalásban előrebocsátottunk, szinte hideg zuhanyként hat reánk Joseph K. Hart nashevillei pedagógus cikke, amelyben az amerikai neveléstani törekvésekről kíván elszámolni. Rajta már az első szempillantásra észrevehető, hogy történelmileg gyökértelen lélek s az élet imponderabiliái iránt szinte alig van érzéke. Szerinte az amerikai nevelői tevékenység három irányban folyik. Az egyiket intézetinek nevezi s az akadémiákon, a college-ekben s az egyetemeken van gyakorlatban. Jellemző vonása: az Európából hozott nevelő-oktató hagyományok tiszteletben tartása. Képviselői abban a felfogásban vannak, hogy „a nevelés az iskolákban történik s bizonyos ismeretanyagok közlésében áll" (I. 67. ). Ép azért a nevelés problémáját az által akarják megoldani, hogy az oktatást igyekeznek minél eredményesebbé tenni. Gúnyolódva emelegeti, hogy ezek a tudósok elárasztották Amerikát az ő találmányaikkal. Méricsgélik az értelmi fokot, az indulatot, az akaratot, a teljesítő-képességet a nélkül, hogy tudnák, mi is az, amit méregetnek. Mindenesetre a jelen kritikában komolyan értelmezhető vád is rejlik, mert az oktatás magában véve még valóban nem nevelés. Ám a kérdéses irányzat kép-