Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1931

dern neveléstan problémái a maguk nagy arányaival magasodjanak elénk s kapcsolatosan kellőkép méltányolhassuk azt a nagy jóakaratot, amellyel a szóban forgó vállalat azok megoldásánál közresegíteni kíván. Wilhelm Flitner — Hamburg kesereg ama kulturális összeomlás fölött, amely Németországban a XVIII. s XIX. században bekövetkezett. Első szempillantásra meglep bennünket ez az észrevétel, mert a német kultúrát a nevezett időszakban a maga külső arányaiban fényesnek és magasnak tudjuk. Megokolása azonban nagyon komoly meggondolásra ösztökél. A pozitivizmus a szellemi életben, a naturalizmus az erkölcsökben, a mechanizálás a jogban, a gazdasági s állami berendezkedésben szakította meg az ősi német művelődés történelmi folyamatát. Az ipar szempontjából egy atomokra szakadt nép keletkezése mered a szemlélődök tekintete elé — annak a lelki orvosságnak reménye nélkül, amely a szétporladozásnak megakasztására vállalkozhatnék. A pedagógia mezőin a német szellemek — a régi. klasszikus világ iránt táplált lelkesedésükkel — szinte elszigetelődve állanak. A többi országok gyermekei úgy kezdenek rájuk tekinteni, mint valami idegen csillagzat lakóira. Flitner szinte aggódva veti fel a kérdést, vájjon lehet-e nemzetközi úton megkísérelni a német nép fájó s egészen különleges sebeinek behegesztését. Igenlő feleletet ad, de ezt a választ kemény feltételekkel bástyázza körül. A pedagógia szempontjából eleve visszautasítja mindama törekvéseket, amelyek a német nemzeti karakter s ősi keresztény alapfelfogás sterilizálásával kívánnák a nemzetközi kapcsolatokat megalapítani. Az ide vonatkozó, eddigi törekvéseket csak riadozással tudja fogadni. Azok a jelszavak: a nevelés a gyermekből induljon ki, a munkaiskolában folytatódjék, az öntevékenység és önfegyelmezés eszközeivel izmosodjék s végelemzésben bizonyos politikai célok űzésébe torkoljon bele, amelyeket esetleg Genf sugalmaz; világnézeti szempontból pedig a közös alap a vallástalanság legyen, vagy valami olyan religio-féle, amely pozitivista s pantheista vonásokból szövődik össze: bizonyos érintkezési pontokat létesíthetnek a különböző népek között, de az ilyen alapon létrejött szervezkedés csak azokat a kisebbségeket fűzné össze új kötelékekkel, amelyek már egyébként is kapcsolatban állottak egymással, de a szoros értelemben vett pedagógia ügyének nem tenne semmi szolgálatot. Az új nevelési rendszer, amely Flittner szemei előtt lebeg, nem kíván légüres térben mozogni. Számolni óhajt a modern kor követelményeivel, de úgy, hogy a régi történelmi alapok feledésbe ne menjenek. Ha a mai idők demokratikus kormányformának kedveznek, nincs ellene kifogása, de megköveteli, hogy az elüljárók és alattvalók viszonya az erkölcsi törvények szerint szabályozódjék. Ennek az erkölcsi világrendnek, mint egyetemes elvnek, képviseletét szívesen beiktatja a pedagógia munkaprogrammjába: de az aktuális politikai harcokban való állásfoglalás nem tartozik az iskola feladatai közé. Minthogy a járatos politikai felfogás szerint a nemzeti és a nemzetközi szavak egymást kizáró fogalmi tartalmat rejtenek magukban, Flitner erőteljesen hangsúlyozza, hogy az általa képviselt irányzat egyenesen a nemzeti vonások elmélyítésére törekszik. E mellett azonban készséggel óhajtja szolgálni a nemzetek kölcsönös megértésének nagy gondolatát. Ám itt is beéri avval, hogy utal a nemzet vagy az emberiség megbecsülendő közös értékeire s csak az üdvös potenciális erőt kölcsönzi oda a későbbi állásfoglaláshoz: az éles napi küzdelmek zajával nem óhajtja megtörni az iskola megszentelt csendjét. Igen figyelemreméltók Flitnernek azon megállapításai, amelyek a világnézeti kérdést érintik. A nevelésben az idők folyamán bizonyos pozitivista ethosz fejlődött ki, amelynek ideálja az életvidám, örömest munkálkodó, testileg szépen