Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1930

8 hitéletétől megfosztani a tudós világ szemében. Sajnos, nem is sikertelenül. A szemlélődök közül igen sok egyéniségre ránehezedett a königsbergi filozófus tekintélye, s ma is nagy respektussal tekintenek tel az általa felállított tilalomfákra. Komplikálta a helyzetet még az a ténykörülmény is, hogy ugyanazon bölcselő az „autonom" észt tette meg az élet árjában felmerülő kérdések megfelebbezhetetlen bírói fórumának. Mi lett e két tételnek következménye? A tapasztalati tényekhez s azok szellemi fotográfiáihoz való hozzátapadás elzárta a mélyebb perspektívákat a szemlélődök elől. Bár igazában minden öntudatosan percipiált életjelenség, minden felfedezett törvényszerűség, minden a dolgok értelmének, jelentőségének megismerésére törő igyekezet természetes lépcsőt nyújt a vallás, s a metafizika világába való emelkedésre, a kutatókat a tudományos bon ton erkölcsi kényszere megállítja a félúton. Ha a vizsgálódók mégis kísérletet tesznek a közvetlen tapasztalati világtól való elszakadásra, minthogy értéknek csak azon töredék kutatási eredményeket tekintik, amelyekhez a mikroszkopikus életszemlélet által jutottak: rendszereiken rajta van az ő szemlélödési területük elszigeteltségének s az itt észlelt jelenségek túlméretezésének bélyege. Az ész autonómiájának proklamálása pedig a filozófiát valami olyan geocentrikus stádiumba zökkentette vissza. Jogosan panaszkodik Eucken, hogy az élet láthatatlan összefüggéseinek elutasítása s kapcsolatosan a szellemi erők jelentőségének mértéken túl való megnövelése a kultúrát puszta emberkultusszá változtatta s ez a folyamat ugyanazon gondolkodásmód alkalmazásba vétele által történt, amelyet a modern tudomány a valóság meghamisításának eszközéül tekint (Geistige Strömungen der Gegenwart, Leipzig, 1909,, Ss. 397—8.). Kissé messze vezetne célunktól a jelen probléma részletes vizsgálata. Szükségesnek tartjuk mégis, hogy legalább egy szerzőt, egy másfél évezreddel ezelőtt kilobbant szellemet, megidézzünk a szóban forgó téma megvilágítása kedvéért. Ragyogóbb dicséretekkel alig halmozta el még valaki az értelmet a bölcselet történetében Sz. Ágostonnál. Amikor hierarchiai fokozatba osztotta be az emberi természet elemeit, egy pillanatra sem merült fel benne kétség az iránt, hogy a legmagasabb oromzatra az észt kell állítania. Ez a kifejezés : autonom ész ismeretlen előtte, gyakorlatilag azonban sokáig ugyazon fogalmi jegyeket fűzi hozzá, amelyek a modern kutatók elméleteiből ismeretesek. Még akkor is, amikor megtért s a pogány orientációt a kereszténnyel kezdte felcserélni, majdnem kizárólag benne veti meg reménységei horgonyát. Az élet végcélja gyanánt két határérték jelenik meg a szemei előtt. Az egyik a sapientia (bölcseség), a másik a vita beata (boldog élet). Mindkettőhöz pusztán racionalisztikus alapon törögeti az útat. Úgy hitte, hogy az előbbi terminushoz a tapasztalati igazságok, a hét szabad művészet elsajátítása révén juthat el. A boldogságra nézve is az volt a meggyőződése, hogy ez is bizonyos extatikus Isten-megismerésnek természetes gyümölcseként hull az ölébe. (V. ö. 1. Eggesdorfer: Der hl. Augustinus als Pädagoge, Freiburg i. Br., 1909. Ss. 103. ff.) Feltűnt azonban neki, hogy mennyi tiszteletreméltó egyén élt a világon, akik a szabad művészetek skáláin nem futottak keresztül. Viszont, végtelen nagy azoknak a száma, akik behatóan foglalkoztak azokkal s mégis nagyon közönséges lelkek maradtak. (Retr. I. e. 3. u. 2.) Kezdett hát újra széttekinteni a maga látóhatárán. Vizsgálódásai az értelmi életnek új diagnosztikájára vezették, amellyel — az ő másfélévezredes távlatai ellenére is — mint nagysúlyú vitatkozófél, jelenhetik meg a modern szellemi küzdelmek porondján. Utal a számok elméletére. Azt az egyszerű összeadási műveletet, hogy 7+3- 10, minden hozzáférkőző szellemnek egyformán igaznak kell tartania. Olyan igazságnak, amely létezett akkor is, amikor mi nem voltunk; fennmarad akkor is, amikor mi már nem leszünk; de érvényét akkor is épségben