Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1930

9 megőrizné, ha senki se szerezne róla tudomást. (De liberó arbitrio. II. 8.) Az egyszerű példa az igazság örök s abszolút voltát kivánja megérzékíteni, amely fölött az ész nem csak hogy autonom jogokat nem gyakorolhat, hanem köteles azt egyszerűen tudomásul venni, ha csak a maga józanságát kockára tenni nem akarja. De az igazság nem jelentkezik mindig ilyen kézzelfogható formában. Az értelem ilyenkor kénytelen küzködni annak birtokba vételeért. Talán ez esetben fog alkalom nyilni az autonom ész souverain jogainak érvényesítésére. Nagyon durva csalódásra vezetne az ilyen feltételezés. Hisz az értelem itt egy súlyos törvényszerűséggel kerül szembe, amelyet Aquinói Sz. Tamás így formulázott: Az igazság egy, vagy egyáltalában nem létezik. (Summa theologiae I. 1. art. VIII. 2.). A szellem a maga nativus tendenciájával akaratlanul is az abszolút igazságok álló csillagait keresi. Amikor relativ megoldásokhoz jut. mindig éreznie kell, hogy más dolog a kontempláló szellem világossága s más dolog a világosság, amely a szemekbe hat. (De Genesi ad Litter. XII. 29.). Itt tehát egy nagyon alázatos kötelesség várakozik reá: egy, valamely formában megsejtett igazság felé való, verejtékes törtetés. Mégha fáradságát teljes siker koronázza is: akkor sem a maga autonómiájáról tesz tanúságot : hiszen egy heteronom világ törvényszerűségeihez való hozzásimulás tudta csak biztosítani számára a diadalt. De talán a jó fogalma rugalmasabb s gazdagabb szabadságot enged az értelmi tevékenységnek az igazságénál? Az emberi lélekben minden esetre nagy hullámzás mutatkozik, amikor az idevonatkozó határértékeket megállapítani törekszik. Ebben a kérdésben Sz. Ágoston hivatkozik azokra az általa reguláknak nevezett, minden emberrel szemben megnyilatkozó igényekre, amelyek ellenmondást nem tűrő szigorúsággal csengenek ki egy magasabb rendű világból. Becsületesen kell élni! A rosszat a jónak alá kell rendelni! Mindenkinek meg kell adni a magáét! Az örök, az eszményi érték magasabbra becsülendő, mint az időleges! Ezen törvények átlépése, amennyiben szabadok vagyunk, nincs ugyan kizárva, de csak a lelkiismeret sérelmével s az ész kompromittálódásának tudatával történhetik. Mi tehát itt is a józanság követelménye? Az, hogy az ész alkalmazkodjék annak „miris módis secretum et publicum lumen"-nek előírásaihoz. (De lib. arb. II. 12.) A földi életben egy immár kész világtervvel áll szemben az ember. Az emberi értelemnek, mint már Herder is kifejezésre juttatta, nem az a rendeltetése, hogy a természet törvényhozója legyen s mindent magától igyekezzék létrekelteni (Verstand und Erfahrung, Leipzig, 1799. Vorrede), hanem az, hogy a lélek szerény lámpásaként próbálja felfedezni azokat az igazságokat s finom ujjmutatásokat, amelyek a világtervbe való méltóságos beilleszkedést lehetővé teszik. De egy lépéssel tovább haladva azt is meg kell állapítanunk, hogy az empirikus törvényszerűségek belső természete sem alkalmas arra, hogy az élet nagy kérdéseiben eligazítson bennünket. Kant az ő bölcseleti meditációiban meggyőző erővel mutatta ki, hogy a tapasztalati léthen vasszükségességgel uralkodó törvények révén maga a lét adaequát magyarázatot sohasem nyerhet. Érvényességük ugyanis pusztán relativ, azaz csak akkor kezdődik, amikor a tapasztalati világ már készen áll. (Schopenhauer: Kritik der Kantischen Philosophie, Werke, I. 537.) A tudós világra szinte megbotránkoztatóan hatott ez a megállapítás. Mendelssohn egyenesen Alleszermalniernek nevezte Kantot ezen tételéért. De az objektiv értelem s a gyakorlati élet egyformán kénytelen igazat szolgáltatni neki. Ha az empirikus tudomány előtt áthatolhatatlan homály borúi a lét eredetére, ugyanilyen tárgyi megkötöttség jelentkezik az emberi élet céljának megállapításánál is. A pozitív törvényekben rideg, szellemtelen s ethikátlan valóságok állanak a kutatók előtt. Ezektől