Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1930

6 összegeződésében valamely egységes nevelési ideál előfeltélele kialakulhasson. Mások optimisztikusan fogják fel a helyzetet. Szerintük vannak jelek, amelyek a zűrzavaros életáramok kiegyenlítődésének lehetőségét tanúsítják. Ott van a személyiség filozófiája, amely nagyszerű keretet biztosit az empirizmus és idealizmus, az individualista s kollektiv felfogás egybeolvasztására. Ezen irányzat szerint az emberi művelődés legfőbb célja a személyiség kialakítása. Ez a személyiség nem egyenlő a nyers, természeti adottságot képviselő individuummal, hanem annak tovább-fejlődése az egyedi vonásoktól megtisztult, jobb, nemesebb, szellemi én irányában. Nem a gépies erők eredménye, hanem teleológiailag, céltudatosan kialakított létforma. Amint nem egyenlő a természeti individuummal, ép ugy nem is puszta szociális lény. Gerhard Budde szerint a nevezett felfogás alapján az lesz a nevelés feladata, hogy az egyént képessé tegye ebbe a szellemi szférába való behatolásra s ugyanily jellegű értékek kitermelésére. S ez a munka nem csupán az értelmi tudományok elsajátításában, hanem átélésében s mintegy ujrakidolgozásában áll. Vagy ott van azután a kultúrbölcselet s ikertudománya a kultúrpedagógia, ahol a művelődési értékek megértésére esik a hangsúly. Itt az alapvetést az ú. n. phaenomenologia adja meg, amely az intuíció segélyével az empirikus kultúrjelenségeket kivetkőzteti átmeneti burkolataikból s azoknak szellemi képmását, lényegét törekszik megragadni. (V. ö. Moog, i. m. 42. s. köv.). Ha a pedadógia szemüvegén nézzük ezeket az elméleteket, örvendezve vesszük észre, hogy bennük már valamiképen beérünk a specificus embervilág légkörébe. Itt már az ember nem az anorganikus törvényszerűségek rabszolgája; nem is pusztán biológiai fenomen, hanem szellemi lény, akinél a természet azon elemei, amelyek alkalmat szolgáltattak az egész ember mechanikus fejlődésének feltételezésére, csak bázisok egy magasabb rendű létforma kialakítására. Megnyugvással azonban mégsem tudunk feléjük fordulni. Ha a személyiség pedagógiájára gondolunk, azt tapasztaljuk, hogy annak eddig megállapított eredményei ködfátyolszerü, szétfolyó révedezések Az elmélet kitervezői maguk is érzik, hogy a személyiség fogalmának értelmezése két veszélyes szirtfok között való átevezést jelent. Ha a gyakorlati életben jelentkező, objektív tulajdonságokhoz nagy tiszteletérzettel tapadunk, könnyen individualistákká leszünk. Ha a reális lételemek átszellemiesitésében mértéket nem tudunk tartani, a fantazmagóriák világába emelkedünk. Hogy a szemlélődő szellemek megmaradjanak a középúton, az elmélet hivei szükségesnek tartják, hogy a bölcselők s pedagógusok történelmi mintaképekhez idomítsák vizsgálódásuk eredményeit. A helyzet azonban igy sem lesz sokkal kedvezőbb. A modern, ú. n. tudományos elméletek immanens alapon mozognak. Itt pedig értékmérő nincs egyéb az egyéni belátásnál. Minthogy a jelen elmélet határozott jegecalakot öltött, objektiv jelenségeket nem használhat a maga céljaira — hisz egy Napóleont, egy Kantot, egy Newtont vagy Gőthét lemásolni sem eredeti személyükben, sem műveikben nem lehet — : csak lelki struktúrájukból emelhet ki egyes vonatkozásokat, amelyekből a személyiség alkotó elemeit összefonja. Ez a művelet pedig a szemlélődő egyénre ható tudományos vagy világnézeti áramok minősége szerint leszen más és más jellegűvé. Ugyanakkor tehát, amikor az egyetemes kultúrtörekvések egységes pedagógiai ideál kialakítását célozzák, a szétporladozásnak minden termékeny feltételét beleviszik a pedagógia elméleti szervezetébe. A kultúrbölcselet s vele együtt a kultúrpedagógia, amellyel utóbb részletesebben foglalkozunk, ugyanily elbírálás alá esik. Megállapításaink azonban nem annyit jelentenek, mintha a szóban forgó elméletektől minden objektiv művelődési értéket elvitatni akarnánk. A nevelődő