Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1930

13 képzés szempontjából igen fontos a nevelő szerepe, de, amit ő végez — miként Dupanloup oly sok igazsággal megjegyzi — majdnem elenyésző jelentőségű ahhoz képest, amit a tanítvánnyal végeztetni tud. Más szóval a nevelői munka értéke igazában attól függ, minő mértékben sikerült megnyerni a gyermeki lélek aktiv, személyes, készséges és áldozatos együttműködését a saját képességei kiműveléséhez. (V. ö. De 1' Education, Paris, 1923. I. 5—7. 182.) Az elméleti pedagógia nagy általánosságban respektálni szokta az itt kifejezett igényeket. A gyakorlati élet azonban gyakran gördit súlyos nehézségeket e tekintetben a nevelő munkája elé. Kevesebb panasz merülhet fel az iskolai feldolgozásra kiszemelt anyag minősége ellen. Ez eléggé simul az értelmi fejlődés természeti fokozataihoz. Amennyiben itt-ott praecipitált követelményekre bukkanunk, az oktatók didaktikai érzéke könnyen megépítheti hozzájuk az aranyhidat. Súlyosabb problémák állanak elő az iskolák zsúfoltsága s az előirt ismeretanyag terjedelme, mennyisége révén. Az előbbi — a pedagógusok megosztott figyelme miatt — szinte lehetetlenné teszi az egyéni természetekhez való közelhajlást s azt az ellenőrző s ápoló gondot, amelyet a tanítványok fejledező képességei megkövetelnének. Az utóbbi pedig oly feladatokat tüz ki az iskola elé, amelyeket igazában csak a kiváltságos képességek tudnak megnyugtató mértékben megoldani. Megértjük, méltányolhatjuk is azt a törekvést, hogy minden nemzedék a maga legdrágább szellemi kincseit át akarja örökíteni a következő generációkra. De azt is konstatálnunk kell, hogy akik az iskolai munkaprogrammot mindegyre gazdagítani akarják, feledni látszanak azt a ténykörülményt, hogy az iskola falai között érlelődő képességek laknak s a nevelői feladatok igen jelentékeny kontingensét épen a formatív képzés igényei kötik le ; hogy az iskolai munkaanyag a gyermeki fejlődés előnyére csak egy bizonyos maximumig fokozható ; hogy a didaktikai mohóság a rohanó élet ellenképévé alakítja a tanintézeteket, ahol a pedagógusoknak nincs ideje bevárni a gyermeki lélek reactióit s kénytelenek a véletlen eshetőségeire bizni a lepergetett ismeretek sorsát csak úgy, mint a tanulóknak révükön kisarjadozható önművelési készséget. Ebben a kérdésben az immanens és transscendens tudomány nem mutathatnak fel ellentéteket. Élesebb azonban már a köztük fennforgó különbség az ismeretek céljellege szempontjából. Érdekes azt az egészen sajátos atmoszférát egy kissé szemügyre vennünk, amelyet e tekintetben az immanens szemlélődök teremtenek maguk körül. Charles W. St. John igen elevenen tudja szemléltetni a pozitív tudósok mentalitását. Szerinte az ember, mint minden más dolog, az ő szerelvényei (adjustments) által jut előre a fejlődésben. Ilyeneknek tekinthetők a szerszámok, a gépek, az épületek, a könyvek, a művészet, stb. Egyéb jellegű életeszközök az intézmények, aminők a család, a törvény, az egyház, az iskola, a nyomda, a gazdasági berendezettség. Ez az egyik fázisa a társadalomnak. A másik az egy időben élő egyedek csoportosulása — az ő mindegyre zártabb jellegű kapcsolataikkal. Az ember beleszületik ebbe a környezetbe s simul hozzá. A homo faber létrehozza a maga adjustment-jeit s a századok fenntartják, amíg használhatóbbak nem lépnek helyükbe. Az ipar s a találmányok növelték a kényelmet A történelem, a tudomány s filozófia mindegyre felfoghatóbbá tették a világot. A művészet új élvezeteket szerzett az embernek. A szociális intézmények harmóniába hozták embertársaival. Az emberi haladás kívülről nézve növekedő anyagi jólétet, biztonságot, produktivitást, takarékosságot, méltányosságot hozott magával. Belülről tekintve gazdagabb, kielégítőbb s összhangzatosabb életet eredményezett. — Ezeket írja Charles W. St. John az Úrnak 1930. esztendejében (Educational achievement in relation to intelligence, Cambridge, Massachusetts, 1930. 3. ss.).