Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1930

10 szellemi tartalmat s ethikai kultúrnormákat bajosan lehet kikövetkeztetni. (V. ö. E. Winkler: Religion und Jugenderziehung. Freiburg i. Br. 1929. S. 85.) Herbert Spencer egy szakadatlan nehéz munkában eltöltött életen keresztül próbálta megoldani ezt a feladatot. Bár egy-két enthuziaszta tudós revelációkként köszönti tételeit, ő maga a halála előtt írt önéletrajzában imponáló igazságérzettel s őszinteséggel csinál tabula rasát belőlök a következő szavakkal: „Az értelem nem tud hozzászokni, hogy a halállal megszűnik az élet. A vallási tételek foglalják el azt a teret, amelyet a racionalisztikus magyarázatok mindig haszontalanul törekesznek birtokba venni s minél jobban meg akarják ott vetni lábukat, annál hatalmasabb tévedések áldozataivá lesznek. Én is megtanultam, hogy rokonszenvvel ítéljek felőlük." (Par Léon Désers: Les morales d' aujourd' hui et la morale Chrétienne, Paris, pp. 109—10.).. . Rey Lancaster, a British National History Museum igazgatója, őszinte lemondással ismeri el a tudomány tehetetlenségét az élő s élettelen természet értelmezése körül (Letter to the Times, May, 10, 1903.) . . . M Gaston az ő „Discours de la réception ä 1' Académie"-jében a következő nyilatkozatot teszi : A tudomány nem terjed oly messze, hogy a transscendens világ óceánján el tudjon kalauzolni bennünket. Más erők, amelyeket nem tagad, vannak hivatva elvégezni azt, amire ő nem képes." (V. ö. Gibier: Objections contre 1* Église, Paris, 1905. II. 231.). Amennyiben az emberi belső világgal foglalkozó tudomány egy-két tapasztalati törvényben keresi azt az archimedesi pontot, ahonnan a létet a levegőbe emelheti, megértjük, ha minden elméleti kritikánál kérlelhetetlenebb módon ül fölötte törvényt az élet. Játékos könnyedséggel zúzza össze a természettudományokból a lélek világába átcsempészett gépies okozatosság láncolatát csak úgy, mint a logikai törvényeknek föléje kifeszített érchálózatát. Amikor a mechanikus törvényszerűségek elméleti virágkora tart, a vallási, a metafizikai lendületek, a belső produktiv erők ép úgy fakadoznak benne, mint egyébkor. A szükségesség proklamált törvényével szemben az élet a szabadság szimptomáit produkálja. Az örök ismétlődések feltételezett rendjében teremtő energiák adnak hírt magukról. Életteljes individuumok állaanak elő a közösségi gondolat, ugyanilyen közösségek az individuális felfogás atmoszférájában. Kimeríthetetlen termékenységükkel ép úgy cáfolatai az induktiv tudományoknak, mint a merev ideális szisztematika tételeinek. (V. ö. Th. Litt, i. m. 33. L). Ugyanez a tragikuma a többi, az ember belső fejlődésére vonatkozó immanens tudományos elméletnek is. Az irrationalis erők ép úgy integráns elemei az emberi természetnek, mint az értelmiek. Azért, mert a figyelem időnkint az utóbbiakra irányul, nem pusztulnak ki a létezők sorából. Az észkultusz hipertrofiája legfeljebb annyit ér el velük szemben, hogy vad tenyészetre kárhoztatja azokat s kiteszi az egész kultúrát az aláaknázás veszedelmének. Ugyanúgy az érzelmi s ösztönös erők áhítatos kedvezményezése sem fogja az ész halálát jelenteni, legfeljebb ideiglenes eklipszisét, mig ennek a királyi princípiumának detronizációja észrevehetővé nem teszi az emberi méltóság koldusrongyait. II. Ha most a keresztény életfelfogásra irányozzuk tekintetünket, úgy találjuk, hogy ennek a pozitív tudományok állásfoglalásához viszonyítva néhány többletkategóriája van : a vallásban, a rajta nyugvó erkölcstanban s a metafizikában. Az empirikus beállítottságú értelem ezekben látja a mi legnagyobb gyengeségeinket. Mi viszont úgy érezzük, hogy épen ezek a mi legnagyobb erősségeink. Ezek a kategóriák szolgáltatják számunkra az egyedül lehetséges eszközöket a szellemet