Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1929

24 korábban nem adódott alkalom az ő filológiai tudásának olyatén értékesítésére, mint aminőt az Erzsébet Tudományegyetem biztosított számára. Ez esetben a gyakorlati élet rákényszerítette volna, hogy szerénységét levetkőzze s nyomtatásban is megjelentesse az ö kutatásainak eredményeit. Annál is inkább örültünk volna ennek, mert egy kis értekezésről, amelyet 1893. évi görögországi tanulmányútja alkalmából Eleusisről írt, azt láthatjuk, hogy stílusában is meg lett volna az a természetesség és őserő, amely karakterében egész életének tanulsága szerint megnyilvánult (v. ö. Csengeri-Pasteiner: Görög földön, Budapest, 1895. 198. s köv.). n Hogy teljesebb legyen az a kép, amelyet Buzássy Ábel egyéniségéről alakítunk ki magunk előtt, óhajtandónak tartottuk, hogy legalább pár pillanatra a tanítványok közvetlen társaságában is bemutassuk őt Itt átengedjük a szót egyik volt növendékének, Brisits Frigyes dr.-nak, a budapesti Sz. Imre-gimnázium tanárának, aki Pécs városának s régi intézetének is hűséges hazajáró lelke s aki az ő finom meleg szivében drága ereklyeként hordozza Buzássy Ábel emlékét. „Buzássy Ábel 1900—1908-ig volt latint tanárom. Ezt az időt azért hangsúlyozom, mert ekkor járt a Megboldogult tanárságának 12—20. éveiben, amikor tehát mind elméleti, mind gyakorlati tanítási módja határozott kristályalakot ölthetett. Mindenekelőtt egyéniségéről akarok pár szóval megemlékezni. Hatalmas, gyönyörű termete sugározta az erőt, a szerzetesi lelkiségen átfinomított férfiasságot, de mi sohasem féltünk tőle. Ez a nyomasztó, leverő, gátló érzés vele szemben sohasem vált úrrá lelkeinken. A tanári tekintélyt nyomatékosan hangsúlyozta s méltósággal képviselte, de mindig átenyhítette ezt az a kedves derűs s meleg hangulat, amely lelkétől tárgyán, óráján s mirajtunk is végigömlött. A tanári hivatás kedélyhullámai átcsaptak az ő idegein is, de sohasem értek el addig, hogy tartósan kedvezőtlen lelkiállapotot teremtsenek benne. Ez a tanár és növendékei között szétáramló, jótékony érzet-kapcsolat nem csak az órák levegőjét derítette fel, hanem a gyermeki lélekben is megteremtette saját magával s kicsi tanítványaival szemben az önbizalom és az önkedv feltételeit. Általában a kis diák jobban érdekelte és vonzotta a nagy diáknál. A tanári életben oly fájdalmasan megismétlődő csalódások tartózkodóvá tették az utóbbival szemben, akit inkább gondosságával, mint közeledésével vett körül. De ezen óvatos távolságon is átütött s átdobbant páratlan jó szíve, amelyet egyébként szinte férfias szeméremmel szigetelt el önmagában. Sokan, nagyon sokan vagyunk, akik mikor az emlékezés pillanatához érünk, ismét megkeressük azt a kezet, amely egyszer csak mellettünk volt láthatatlanul — és ösztöndíjjal, jutalommal, vagy más segéllyel vette le rólunk a szegénység terhét . . . és könnyesen, hangtalanul reáborulunk . . . Sohasem volt annyira elfogult tárgyával szemben, hogy kizárólagos műveltség-képző erőt tulajdonítson neki. A latint fontosabbnak tartotta, mint a görögöt s szívesebben és gyakrabban is tanította. Talán azért, mert a latinban egyetemesebb propedeutikát látott a magyar történelmi művelődés megértéséhez, mint a görögben. Különösen két dolgot szeretett kiemelni a latinságban, amelynek folytatását mai életünkre akár mint tényt, akár pedig mint óhajt hangsúlyozta: az egyik a latin jellem gravitása, a másik pedig mai szellemi életünk sok vonatkozású megalapítása. Azóta érettebb és szellemibb értelmezéssel próbálván megérteni, miért épen csak ezt a két művelődési elemet tette a megboldogult tanítása tengelyévé, talán jól sejtem, ha abban találom a magyarázatát, hogy óvakodott a XIX. századi neohumanismus túlzásaitól; de viszont tanítványaiban fel akarta ébreszteni ama megismerés utáni vágyat, amely a régi s mai embertípusok és művelődési formák között értékfolytonosságot tud észrevenni. így akart finom és történelmileg kiképzett művelődési tudatot felnevelni tanítványaiban.