Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1929

25 Módszerét illetőleg két iránnyal találkoztam tanításában. Az alsó osztályokban alkalmazott eljárásának máig is elevenen bennem élő hatása: az átadás művészete. Tanítási módja nem volt induktiv. Csak a nyelvértékek közlését tartotta feladatának. Mégis minden órája az élet s az érdeklődés jegyében folyt le. Ennek oka pedig az a csodálatos világosság és egyszerűség volt, amellyel a legelvontabb nyelvtani tényeket és szerkezeteket át tudta adni — nem a passziv memorizáló tudásnak, hanem az érdeklődéstől s a kedvtől felhangolt gyakorlati készségnek. Néha jelentékteleneknek tetsző, de alapjában véve mély lélektani finomságokkal vitte érdeklődésünket a grammatika legbonyolultabb tájékai felé. De ez a módszer is bizonyítja, mennyire ismerte a kis diák lelkét s főleg azt a vonását, hogy önbizalom keltéssel minő termékenységet lehet az ő szorgalmának kölcsönözni. Ennek illusztrálására egy kedves emlékadatomat hozom fel. Volt a Megboldogultnak egy kicsi, fekete notesze. Közmondások, tréfás történetek, jelenetek, szólásmódok voltak benne. Ezt mindig — a rendes tanítási anyag befejezése után — óra végén vette elő s felolvasott, vagy diktált belőle. Aki legelőször megtanulta a kérdéses szöveget, azt mindig jelessel jutalmazta. Erősen csinált latinságú olvasókönyvünkből sok szót tanultunk, de a latin nyelv izét, formajellegét ezekből szívtuk magunkba. A felső osztályokban tanításának egyetlen célja az egyes írók egyéni megértetése volt. A nyelvtan öncélú tudását ekkor már nem igen sürgette. A feladandó szöveget mindig egyedül fordította le. Ezek a fordítások máig is felejthetetlenek előttem. Ahogyan Vergiliust, Horatiust, de főleg Tacitust magyar nyelven meg tudta szólaltatni, az igazán művészi alkotás volt. De viszont nem szerette, ha e fordítást tőlünk ugyanoly formába kapta vissza. Elfogadott minden nehézkes lassú szófordítást, csak azt kívánta, hogy az egyéni munka legyen. Az alsó osztályokban sokszor kikérdezte a tananyagot; a felső osztályokban azonban mintha nem szeretett volna feleltetni... Minden szabad időt az ex nonlectis fordítására szentelt. Ezért tudott igen nagy és széles olvasmányműveltséget közvetíteni. Az irodalmat s a régiségtant tárgyvilágositó célzattal adta elő. A számonkérésben itt nem volt szigorú. De viszont ezen thémakörökből nagyon szeretett magyarázni. Mindig volt egy-két kedves, jóízű betétje, amellyel ép annyira megvilágította tárgyát, mint a mi kedélyünket. Egy régiségtani órája még most is él bennem. A temetésről beszélt. A nagy tény leülősen meghatotta őt s csendre fegyelmezett bennünket. Szokása szerint ülve beszélt. Nagy, szép fekete szemei melegen, hittel látták a mi gyermeki, gondtalan figyelmünk, csendünk felett a halált, amely ezen órán csak antiknak tetszett előttünk. Jobb kezéből gyengéden nyúlt ki a gesztus s miközben meghatottan mondta: Have, anima Candida..., mintha ő is hantot dobott volna arra a klaszikus halottra... A búcsúszó nekünk nagyon tetszett. Sokan könyvünkre hajoltunk és odaírtuk: Have, anima Candida .. . S most, hogy az emlékezés távlatában látom már áldott jó tanáromat, lelkemben újra feltámad az a mondat s miközben az imádság illatával borítom be az ő hantját, soha nem felejtő hűséggel s hálával intem utána a könnyes, néma búcsút: Have, anima candidal..." Kiss Albin.