Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1929

23 a hódító római népet — legalább is ideiglenesen — rabságba verte a görög, mint a szépirodalmi művek színterein. A rómaiak ugyanis megismerkedvén a görög költészettel, azok műalkotásait annyira magas színvonalúnak látták, hogy lemondtak az önálló alkotások terén a velük való versenygósről s megelégedtek a lehető legnagyobb hűségig vitt reprodukciónak művészetével. A költői irodalom felődésének korszakai is ugyanezen tendencia több-kevesebb sikert biztosító érvényesítésének árnyalataira vetnek világot. Ebben a fejlődési folyamatban Vergilius emelkedik a legnagyobb oromzatra. O sajátította el a görög művészi nyelvformát a legtökéletesebben. Jelentőségét azonban nem csak ez a szempont adja meg. Minthogy a görög külsőt nemzeti tartalommal töltötte meg, a magakorabeli római léleknek is hűséges tükröztetője tud lenni. Minthogy továbbá a középkor folyamán ő a legolvasottabb latin költő, a népvándorlás által felidézett szellemi eklipszisben ő törte meg újra az utat a görög gondolatvilág megértéséhez. Az előadó Vergilius életrajzának tárgyalása után legnagyobb alkotásának, az Aeneisnek, jellemzésébe fog. Megismertet itt benünket annak a nagy irodalmi harcnak egyes mozzanataival, amely Vergilius jelentőségét Homeros-szal való viszonylatában törekedett felmérni s amely az egyes irodalmi tekintélyek hatása alatt hol az egyiknek, hol a másiknak nyújtotta az elsőség pálmáját. Az előadó kivált azon elvi kritériumok alapján, amelyeket Aristoteles költészettana szolgáltat s amelyek lényege az, hogy a költészet sokkal magasabb érdekű s bölcseletibb jellegű a mondák s történetek többé-kevésbé sikerült reprodukcióinál, mivelhogy amaz örökérvényű igazságok hordozója: igen természetes és szolid álláspontra helyezkedik e kérdésben. Homerost meghagyja a maga ideális magaslatán s a koncepció egysége szempontjából hozzá legközelebb állónak tekinti Vergiliust. Ám valamiképpen külön típust is lát a kiváló latin költőben, mint aki a mondai s történeti anyagot a költészet magas követelményei szerint tudja összeolvasztani az ő Aeneisében. A VI. éneket ezen szempontból külön vizsgálat tárgyává teszi, mint amelyben Vergilius vallási, dinasztikus és nemzeti célzatai a legelevenebben szembeötlenek. Ezen az alapon e két nagy író között a jellegzetes különbséget abban látja, hogy Vergilius nem csupán népéposzt alkotott, mint Homeros, hanem egy nemzeti műéposz kereteiben olvasztotta össze az előrement idők értékes hagyományait. Az Aeneis tárgyalása után a Bucolica s a Georgica ismertetése következik — kiemelve az előbbiekben azon változtatásokat, amelyek Vergilius szelleme foganatosított bennük mintaképéhez, Theokritoshoz, viszonyítva — az allegorikus idill s az alkalmi költemények megteremtésével, amelyek azonban a műfaj tisztasága szempontjából visszaesést képviselnek; a Georgica-ban pedig, amelyek nyelvileg a legtökéletesebb költeményei, a hazafias és erkölcsi célzatú, paraenetikus jelleget. Egy külön előadási ciklus keretében ismertette meg hallgatóival Buzássy Ábel Plautus Captivi-jét. Ez a mű jórészben magának a szövegnek részletes kommentálására szorítkozik. Elméleti feldolgozása a hozzáírt jegyzetekben történik. Az előadó úgy látja, hogy Plautus görög mintákat másol ugyan, de az idegenből vett thémákat római vonatkozások közbeszövésével juttatja közel a latin nép lelkületéhez. Ahol ez a tendencia a legerősebb benne, ott buzog a legtermészetesebben a komikai ér s ott produkálja mindenkor a legértékesebbet. Az előadások közölt adatai is tanúsíthatják, hogy Buzássy Ábel jóformán az egész római irodalomtörténetről orientálta hallgatóit. Több ízben hangsúlyozza, hogy első sorban a tanárképző intézet igényeit tartotta szem előtt s, ha „egyetemi"' előadásokat kellene tartania, más formát kölcsönözne előadási anyagának. Mi azonban így is bátran megállapítjuk, hogy munkássága túlnőtt a merő gyakorlati célú összefoglalások keretein. Ennek tudatában csak sajnálkoznunk lehet a fölött, hogy