Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1926

8 telen kézzel — oh, mily szörnyűség csak kimondani is — széttépte a szépséges, ősi Magyarországot. Azt a Nagy-Magyarországot, amelynek épségeért és örökkévaló megtartásáért a többi magyar titánok soraiban ott harcolt és szenvedett, vérzett és meghalt az a 77 és ki tudja névszerint, még hány felejthetetlen, drága emlékű ifjú es öreg diáktársunk, akiknek fogadtatására és hódoló megtisztelésére a magyar Géniusz rendelése szerint ma itt egybesereglettünk. Csoda-e hát, hogy most, amikor a Nagy-Magyarországért hősi halált halt diákoknak Csonka-Magyarország területén adunk első egyetemes találkozót, újból fölszakadnak az amúgy sem régi sajgó sebek: az emberi és hazafiúi bánat kibírhatatlan súlya alatt megvonaglik és összeroppan minden, fölvérzik és följajdul a szivünk és nem örömkönnyek között, mint máskor, hanem sirva és zokogva borulunk össze itt első Alma Materünk kebelén, amelyet a mienkével együtt ma újból — sőt ma égetőbb kinnal, mint bármikor — & fájdalom hét tőre jár át. Csoda-e hát, ha ezen a szörnyen szomorú, nagy találkozón zokogásunkból — mindnyájunk nevében — hangosan kisir közös anyánk: Alma Materünk panaszos jajkiáltása : „Oh ti mindnyájan, kik átmentek az uton, figyelmezzetek és lássátok, hogy vagyon-e fájdalom, mint az én fájdalmam!" A szemetekből kibuggyanó bánatos könnyeket — a néma fájdalomnak és kegyeletnek ezeket, a minden idők óta tiszteletreméltó, beszédes szavait — sem Isten, sem ember előtt nincs okunk szégyenleni. Az emberi és hazafiúi szent könnyeket és érzéseket a magyar Géniusz is megérti és részvéttel fogadja. Csakhogy a Géniusz emberek és nemzetek életét, fajok és korszakok sorsát nem a közvetlen közelségből, nem a pillanatnyi muló hatás, nem az emberek egyéni szándékai és érzései szerint szemléli, értékeli és igazgatja, hanem sub specie aeternitatis: a történelem végeláthatatlan távlataiból nézi, a mindenek fölött uralkodó, örökkévaló erkölcsi törvények mértékével méri és a történelmi tények vasszigoruságu, rideg logikájával intézi. Ő is megbecsüli a magyar multat, hisz' az O műve; O is számontartja a jelent, hisz az O áldása, vagy átka. De tekintetét és figyelmét a holnap : a vajúdó jövő felé fordítja, nem úgy, mint a tegnaphoz és a mához tapadó ember: a múltra és a jelenre. Eltűnt és élő korszakok eseményei és cselekedetei, születés, vagy halál, öröm, vagy fájdalom egyformán csak abból a magasabb, egyetemes nézőpontból érdeklik és foglalkoztatják, hogy mindebből mennyi eleven energia, mennyi akaratlendület, mennyi alkotó érték jut a továbbélni kivánó magyar nemzeti jövendőnek? Ezt kémleli, legelsősorban ezt kutatja nemzeti Géniuszunk a ma ránkszakadt kegyeletes bánat megnyilatkozásának láttán is. És hogy fájdalmunkat a tehetetlen csüggedés s a halálos kétségbeesés szakadékairól visszarántsa és hogy bánatunkból fölserkenteni, kitermelni segítse a magyar nemzeti jövő számára szükséges cselekvő erényeket: könnybe borult szemünk előtt vigasztalásul és erősítésül végtelen távlatokat nyit meg. Ezzel ráeszméltet, figyelmeztet bennünket arra, hogy már egymagában ebben az intézetben is — ebben a mi ifjúkori legszűkebb, kis hazánkban — az alkotó energiáknak és értékeknek fölbecsülhetetlen és kifogyhatatlan óriási készlete és végnélküli, kimeríthetetlen örökös forrása van egy uj, egy szebb magyar élet kialakításának szolgálatára. Az újjáépítő, teremtő erőknek ez a készlete és forrása: a ciszt. nemzetnevelésnek már régmúlt századok óta felénk ragyogó eszménye. A történelem tudtunkra adja, hogy Szent Róbert és Szent Bernát fiainak, a cisztercitáknak franciaországi ősei már a rend alapításától kezdve a földmivelés